Az első kislányom

Sziasztok!!

Szeretnék kitérni a kislányom születésére, cseperedésére és arra, hogy rontottam el vele kapcsolatban sok mindent. Az elbeszélésemben Emma lesz a neve a kislányomnak. Emmát mindenki nagyon várta, még anyósomék is, hisz az első unokájuk volt. A babavárás elég simán lezajlott, havonta jártam terhesgondozásra, mindig más orvosnál. Az utolsó hetekben többször előfordult, hogy jósló fájásaim voltak, de csak vak lárma volt. A kiírt időpont előtt a jósló fájások miatt bementünk a kórházba, ez nem a szülés volt még. De mivel a kicsi farfekvéses volt, benn kellett maradnom, 1 héttel túlhordtam a babát.

A kórházi tartózkodásom alatt anyósomék voltak, akik látogattak. Hozták a madártejet és az őszibarackot, szinte mindennap. Az anyukám talán kétszer volt benn a 3 hét alatt. Miután az orvosok közölték, hogy ha nem lesz meg a baba másnap reggelig, elindítják a szülést. Emma úgy gondolta, inkább kibújik. Már este elindultak a fájások, és hajnal 3-kor megszületett 3600 gr és 53 centivel. Nagyon szép baba volt, kis törékeny.

A haza érkezésünk napján anyukám főzött, másnap anyósoméktól kaptunk ebédet. Pár hét múlva elköltöztünk anyósomék 2 szobás panellakásába. A kislánynak jó élete volt, nagyon szépen cseperedett. Nem azért mondom, mert az enyém, de a nagy kék szemeivel és a szöszi hajával olyan volt, mint egy kis hercegnő. Sajnos a kék szeme miatt elég sokszor kötőhártya gyulladása volt, ezért sokat hiányzott a bölcsödéből, majd az oviból is.

Azt hiszem, addig, amíg nem mentünk el az apjától, boldog gyerekkora volt, egészen 5 éves koráig. Aztán megismerkedtem a második férjemmel, s attól kezdve mondhatnám pokol lett az életem és a kislányomét is elrontottam. Most már tudom miért, de akkor nem fogtam fel mi történik. A második nem tudta elfogadni Emmát, és Emma sem őt. Valószínű azért, mert Emma a múltamra emlékeztette, arra, hogy már volt valakim. Ezért, Emma közellenség lett, egy háború alakult ki köztük. El lett könyvelve egy rossz,elkényeztetett gyereknek. Én pedig a békesség kedvéért nem álltam mindig a kislányom mellé. Emma akkor volt boldog, amikor a nagyszülőknél volt, mert akkor nem csak szidást kapott. Annyit azért elmondok a második férjemről, hogy nagyon nehézzé tette az életemet, s ezért nem voltam türelmes a kislányommal.

Szeretem Emmát és mindig is szeretni fogom. Az óvodai ballagásán lagzit adtak elő, ő volt a mennyasszony. Szép szőke hajával, tündéri mosolyával mindenkit elkápráztatott. 1996 őszén kezdte el az iskolát, az első napon nem mentem vele, mert előtte mentem haza a kórházból a második lányommal. Nem én kísértem el, hanem a második férjem.  Sajnos arra is lusta voltam, hogy mindennap elmenjek vele, ezért elég hamar elkezdett egyedül járni az iskolába. Nem tudom mennyire tettem tönkre az életét Emmának, de azt tudom, hogy nem voltam jó anya.

A testvérére úgy tekintett, mint az a személy, aki a születésével megakadályozta volna, hogy visszamenjek az apjához. Ezért nem tudta, nem tudja úgy szeretni, mint ahogy én szerettem volna. A második osztályt már egy másik faluban kezdte Emma, mert elköltöztünk a szüleimtől. Egy förtelmes házba, ahová még egyszer be nem tenném a lábam. 2 szobás volt, Emma a hátsó szobában aludt, mi hárman az elsőben. A szobák ajtói tömör fából készültek, üveg nem volt bennük. Évek teltek el, mire rádöbbentem mit okoztam Emmának. Az ajtót mindig rácsuktuk, mert a férjemnek ez volt kívánsága, s arra nem gondoltam min mehet keresztül, s mennyire félhet egyedül.  Nehéz életünk volt, nagyon sokszor mi ketten vagy hárman csak tejberizst, vagy bundáskenyeret ettünk, míg a második férjem a munkahelyén ebédelt. Amíg nem ért haza a munkából elvoltunk, de amint haza ért újra kezdődött a pokol. Emlékszem húsvétkor sütöttem sütit, de már csak pár darab volt. Szóltam egye meg valaki, a férjem kiakadt, hogy Emma mindent felfal, és neki nem marad semmi.

1998 nyarán Emma a szemembe mondta, hogy utál, s el akar költözni. Elkellett döntenem mit csinálok. Elengedem Emmát a jobb, nyugodtabb környezetbe, ahol mindent megkaphat, kivéve engem. Vagy ne engedjem el és erőszakkal tartsam magamnál a szegénységben és a pokolban. A férjem veszekedett velem, hogy ha nem velünk fog lakni, nem kapok gyerektartást. Azt hiszem ez volt az a mondat, ami elősegítette a döntésem.  Elengedtem, mert úgy éreztem akkor teszek jót Emmának. Sok szempontból biztos jobb lett neki, de én attól naptól kezdve nagyon nem voltam része az életének. Minden második hétvégét nálunk töltötte, de tudtam, hogy a férjem miatt nem érzi jól magát.

1999-ben újabb költözés történt, ami miatt még messzebb kerültem Emmától. 2000-ben született egy kisfiam is, és őt már szerette Emma. Mégis, nem egyszer azt mondta, hogy őt háttérbe szorítom, és nem ugyanazt kapja, mint a testvérei. Bizonyára így volt, de mindig megpróbáltam neki is ugyan annyit adni akár hazugságok, titkolózások árán is. Kemény csatákat vívtam a férjemmel, ezzel kapcsolatban. Amit soha nem fogok magamnak megbocsátani, hogy nem voltam erősebb, és eltökéltebb Emma érdekében. Nem engedett el a férjem Emma iskolai ünnepségeire,így az anyáknapját is nélkülem ünnepelte, amíg a többi anyuka ott ült, neki csak a mamája volt ott. Évzáró és évnyitó is nélkülem zajlott. Tudtam, hogy nem jó, amit teszek, azzal vigasztaltam magam, hogy nincs egyedül.

Én a férjem mellett nem tudtam volna megadni neki azt, amit egy normális anya. Volt, amikor az apukájára panaszkodott, s mondtam neki jöjjön hozzánk lakni. Azt felelte: anya te nem tudnád megvenni a 14 ezer forintos farmert.  Igaz, s meg is értettem. A ballagásán ott voltam, a szalagavatóján táncolt is velem, ami nagyon sokat jelentett nekem. Ahogy nőtt egyre ritkábban jött hozzánk, persze nem csodálkozom.

Az a baj, hogy a gyerekkora miatt nem tud megbízni senkiben teljesen, mert bármennyire is jó, hogy mindent megkapott, azért a mamáék sok mindent elvártak tőle. Még a mai napon is irányítják, s terelgetik. Ezért nem sok barátja van és elég zárkózott. Az apja nem foglalkozott vele, soha. Nem egyszer megkérdezte, miért pont az apjához kellett hozzá mennem. Az iskolában kitűnő tanuló volt, főiskolát végzett, s ezt mind magától, szülői segítség nélkül. Mára egy okos, intelligens felnőtt nő lett belőle, de tele van gátlásokkal, amit nehéz megszüntetni. Sajnos nem talál munkát, s ezért elég magányos, nem sok barátja van és elég zárkózott is. Ő egy nagyon szép, csinos lány, de nem tudja elhinni magáról. Nincs sok önbizalma, s ebben sajnos hasonlít rám.Amikor külön mentem a második férjemtől ő volt a legboldogabb. Megadatott, hogy az utóbbi években többet lehetek vele. Nem lakunk együtt, de sokat beszélünk és találkozunk. Amikor szükségem volt segítségre, jött és támogatott. Nem tudja elfelejteni, azokat a rossz dolgokat, amik történtek vele, amiket én okoztam, vagy nem akadályoztam meg.

Azt mondta megbocsájtott, sőt már azt is, én vagyok a legjobb barátnője.  Az utóbbi hónapokban egyre közelebb kerültünk egymáshoz, segítjük a másikat, amiben csak tudjuk. Elég sokszor csajos napot tartunk.

Ami megtörtént nem tudom semmissé tenni, nem tudom visszaforgatni az időt, hogy boldogabb gyerekkora legyen. De bármennyire is rossz voltam vele szemben, az biztos, hogy ő az én drága kislányom, aki már felnőtt és nagyon szeretem.

Szeretném, ha véleményt mondanátok erről a ruháról. Ezt kapta tőlem a szülinapjára, nagyon jól áll neki és ez volt az álom ruhája. A nagymama szerint nem szép ez a ruha és nem áll jól neki.

Legközelebb a második házasságomról írok.

Legyen szép napotok!!

Sziasztok!!

Az első házasságom-második rész

Sziasztok!!

Ott hagytam abba,hogy közeledett a kislányunk megszületése. A babavárásról, szülésről és a kislányomról külön fejezetben írok. Júliusban megszületett a baba és pár héten belül anyósomékhoz költöztünk. Miért is? Úgy gondolták jobbak a körülmények egy baba nevelésére, s többet tudnak segíteni is.

Tény: a szülői házban nem volt fürdőszoba, a vizet az udvarról kellett bevinni, a házban dohányzott mindenki. Ebből a szempontból jó döntés volt. A másik oldalról nézve, nem. Semmit nem tudtunk jóváhagyásuk nélkül csinálni. Anyagi szempontból jó volt, tényleg sokat segítettek a kislányunk ruházásában és etetésében, nem volt olyan mit ne kapott volna meg. Anyósom főzött, mert én nem igazán tudtam főzni. Tőle tanultam meg szinte minden háztartási fortêlyt, nem az anyukámtól. Takarítani sem szabadott, mosnom sem, mert biztos nem úgy csinálom, ahogy kellene.

A férjem nem változott semmit, hiába volt már családos apa, nem változtatott az életén semmit. Neki az ivás fontos volt, nem azt mondom, hogy részeg volt állandóan, de ritkán volt józan. Sokszor mondtam neki: csak papíron van családja. Volt olyan, hogy fizetésnap olyan részegen jött haza, hogy a WC-ben elaludt. Az apukájával vittük be az ágyba. Vagy, a fizetéspapírjáról levágta a családipótlék összegét, így annyival kevesebbet adott haza hónapokon keresztül. Abban az időben lehetett felvenni fizetéselőleget, amit havonta vontak le. Kértem vegye fel, mert sürgősen szükségünk volt pénzre. Állítása szerint nem adnak, persze utólag kiderült Ő már megigényelte, elitta és eljátszotta. Anyósom a panaszkodásaimra azt felelte: egy nőnek sok mindent el kell tűrnie.

A kislányunkat 2 évesen  bölcsödébe adtuk, hogy én visszatudjak menni dolgozni. A szülei révén, sok helyen megfordultam, s kislánynak is meg volt mindene. A napi séták mindig a kocsmába vezettek és nem Rómába. 1992-ben adódott egy lehetőség, hogy külön lakásba költözzünk. Úgy éreztem itt a lehetőség, hogy magunk lábára álljunk. Abban bízva, ha külön leszünk, jobban rátudom venni, hogy ne igyon annyit és ne gépezzen. Meg abban is bíztam kikerülünk a szülei felügyelete alól. Ahhoz nem mentünk elég messzire. Egy szobás lakást kaptunk, ami hármunknak elég volt.

Emlékszem már csak a kulcs átvétel volt hátra, s ez ügyben bekellett menni a hivatalba. Megbeszéltük a férjemmel ő megy el a kicsiért a bölcsödébe, én meg intézem a hivatalt. Fél 6-kor végeztem, igyekeztem haza, kulcs a zsebben.  A fogadtatás tökéletes volt: Hol voltál? Mit csináltál? Elmondom neki, s visszakérdezek és a kislány? Miért, én nem hoztam el? Persze mindenki szemében én voltam a hibás, mert nem szóltam senkinek. Amit utálok az életben az, amikor meghazudtolnak. Sajnos az élet túl jó memóriával áldott meg engem. Elköltöztünk, de nem lett jobb. Már nem kártyázott, helyette a nyerőautomatákat választotta. Nagyon sok pénzt eljátszott. Az sem változott, hogy ne mindent a szüleivel csináljunk, mert ha velük mentünk anyagilag jobban jártunk. Nagyon sokszor összevesztünk, mert a kicsi lányunk elég beteges volt, gyógyszer kellett volna neki, de ő inkább eljátszotta a pénzt. Azon is vita volt kimaradjon otthon beteg állományban, nem lehetett rendesen megbeszélni. Engem már a munkahelyemen figyelmeztettek írásban, sokat vagyok távol. Történt egyszer egy pénteki napon, hogy újabb összeveszés után elmentem a szüleimhez a kislánnyal. Vártam, hogy utánunk jöjjön. Nem jött. A kislányom az a 3-4 éves csöppség vigasztalt, átölelte a nyakam: ne sírj anya, apa biztosan eljön értünk. Azt hiszem, ez a mondat örökké megmarad bennem. Hétfőn visszamentünk, mert újra beteg lett és orvoshoz kellett vinnem. Elég nagy meglepetés ért, miután beakartam menni a lakásba. Kicserélte a zárat. A szomszéd nénihez mentünk be, s vártuk, hogy haza jöjjön. Állítólag elromlott a zár. Ja...

Anyósom szerint nem voltam elég türelmes és elnéző a fiával szemben. Nem tudom, lehet. Én nem ilyen kapcsolatot szerettem volna. Több segítséget, több szeretett és jobb életet. Mindent én csináltam,mint egy jó feleség. De nem kaptam meg azt a figyelmet, odaadást, amit szerettem volna. Én semmit nem csináltam jól, csak ezt hallottam tőle és a szüleitől is. Fiatal voltam, akkor tanultam meg sok mindent. Elvoltam keseredve, hogy én nem vagyok jó semmire, s nem felelek meg az elvárásoknak.

8 év együtt élés után, nem bírtam tovább, elmentem tőle. Pár napon belül megjelent a szüleivel karöltve, hogy miért csinálom. Nem olyan nagy a baj stb. A kislányom szülinapja miatt visszamentem, hogy a gyereknek ne rontsam el az ünnepét.  Mikor újra beléptem a lakásunk ajtaján egy érzés fogott el. Én már nem ide tartozom, nem tudom tovább csinálni. Bejelentettem, hogy ez így nem megy, elköltözünk a kislánnyal. Szülői felügyelet mellett összeszedtem a ruháinkat, nehogy elvigyek olyat, ami nem az enyém. Az utolsó éjszakán, amit a lakásban töltöttem, az ex férjem elvette, ami járt neki. Még utoljára, s nem számított neki, akarom e...

A válóper mellett gyermekelhelyezési per is zajlott. Időközben "sajnos" megismertem a második férjemet, így ő is részese lett a tárgyalásoknak. Voltunk orvosszakértőnél, hogy melyikünk az alkalmasabb a gyereknevelésre. Én és a férjem egyformán alkalmasak voltunk, az új pasi átlagon aluli lett, a nagymama pedig sajnos érzelmileg nagyon befolyásolta a környezetét. Meg kérdezték az 5 éves lányunkat is mit szeretne: az esze az apjához húzta, de a szíve szerint velem akart élni.  A bíróság nekem ítélte, mert a gyereknek az anyjával kell laknia. S ha az apjának ítélné, akkor a nagymama nevelné, s ez így nem lenne igazságos. Az ex-férjemmel a kapcsolatom semleges, ahhoz túl sok idő telt el, hogy a régi dolgokon gondolkodjunk. Megnősült azóta, és van egy másik kislánya is. Ja…A szüleivel lakik az új családjával.

A kislányom rövid időn belül, sajnos mégis az apjához költözött.

Legközelebb a kislányomról fogok írni, aki ma már egy 26 éves gyönyörű nő.

Szívesen elolvasnám mások történetét is.

Sziasztok!

Az első házasságom-első rész

Sziasztok!!

Hoztam az első házasságom történetének az első részét. Kezdjünk is bele!

Kora tavasszal ismertem meg az első férjemet, az első gyermekem édesapját. 8 évvel volt idősebb nálam, s akkor zajlott a válása.  Apukám szertáros volt a helyi sportpályán, s Ő ott focizott. Miután még mindig hittem a hercegben, elhittem, hogy Ő az igazi. Anyukám 2 hónapnyi ismeretség után már összeköltöztetett minket, csupán azért, hogy neki ne kelljen már etetnie és ruháznia engem. Sőt, mivel együtt éltünk, az esküvőn törte a fejét. Kiskorúként csakis úgy engedélyezték az esküvőt, ha már útban van a baba. S abban a reményben, hogy 16 évesen már gyerekem lesz, ott hagytam az iskolát, s elmentem egy gyárba dolgozni. Utólag kiderült, simán kijártam volna.

Anyósom nem volt könnyű eset, nem igazán örült nekem.  Amikor először náluk jártam, az egész lakás az előző feleség képeivel volt kirakva. Apósom másként állt sok mindenhez, s  az évek alatt bebizonyította, nagyon sok mindent másként látott, mint anyósom. Tudom, hogy gyerek voltam, tudom, hogy felelőtlenség volt gyereket akarni az esküvő miatt. Most már tudom, de akkor másként éreztem és az, aki erőltette az egészet az anyukám volt.

Az ex férjem egyetlen gyerek, így nem hiszem, hogy el kell mesélnem milyen férfi. Elég sokat ivott, hazudott, kártyázott és a barátok is fontosabbak voltak nálam. Most az a kérdés merül fel, akkor miért mentem hozzá?  Adva van egy kisfalu, ahol szégyen volt, hogy vadházasságban éltünk. Azt a szégyent nem mertem vállalni, hogy egyedül maradjak. Az anyukám pedig tudott irányítani. Az ex-el dolgozni jártunk, kirándulni, sőt nyaralni is elmentünk, a vidámparkba flipperezni és ruhákra is tellett. Ezek a pozitívumok eltakarták a igazi problémát, ami a váláshoz vezetett.

Természetesen továbbra is ott voltak a negatívumok, az alkohol, kártya és a hazugság. Viszont sok olyan élményt szereztem, amit a férjem és persze a családja nélkül nem tudtam volna átélni. Ezt köszönöm neki és nekik, mert azóta nem jutottam el nyaralni és szórakozni. Az anyukája a maga módján lassan bele törődött, hogy az első menyét nem fogja visszakapni.

Valamilyen szinten boldog voltam, még ha nagyon sokszor is fel akartam adni. Anyukám értett ahhoz, hogy úgy érezzem, két tűz között vagyok. Mindenbe belekötött a párommal kapcsolatban.  Valószínű annak örült volna, ha nem lakunk velük, mert akkor több hely maradt volna nekik a lakásban. Semmi nem volt jó, amit csináltunk vagy mondtunk. Volt olyan pillanatom, amikor odajutottam, meg akarok halni. Ehelyett folytattam, de nyugtatót kellett szednem évekig.  Persze a két szülőnek a viszonya sem volt feszültségmentes, habár nyíltan nem volt háború, de nekünk-nekem nehéz volt mindenkinek megfelelni. Az én szüleim úgy gondolták nem elég gazdagok a rokonsághoz, s ezért lenézik őket. Nem lehet tudni a pontos igazságot, az biztos mi szegények voltunk, s tanulatlanok.

Miután sikerült a babaprogram, rövid időn belül megtartottuk a lagzit. 1989 februárjában volt az esküvőnk, s fehér ruhában álltam az anyakönyvezető elé, hála anyukámnak. Ezt az egyet megköszönöm! Anyósom nem igazán akarta, mert ő már csinált egy esküvőt a fiának, de azt nem vette figyelembe, hogy nekem az első volt. Viszont süteménnyel hozzájárult a lagzihoz, és ott voltak velünk. Minden meg volt adva a boldogsághoz.

A hónapok gyorsan teltek, s július elején már várható volt a kicsi lányunk születése. Ezzel az öröm teli eseménnyel újabb fejezet kezdődött a házasságomban.

A folytatás hamarosan következik.

Sziasztok!

Az első lépéseim a "szerelem" terén

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy az életem ezen szakaszával kezdem, mintegy bevezetésül a felnőtt életembe. Egy pest megyei kisfaluban nevelkedtem.  Miután kijártam az általános iskolát, a nyári szünetet a testvéremnél töltöttem, aki egy Nógrád megyei kisfaluban lakott a családjával. 14 éves voltam, tele önbizalom hiánnyal, naivan, tudatlanul, éretlenül.
Egy szép nyári napon betoppant az első férfi az életembe, férfi, mert már elmúlt 20 éves, s tudta mit akar. Emlékszem a tesóm udvarába tolatott be a teherautóval, amikor meglátott. Kiugrott a kocsiból és megkérdezte a bátyámtól hol rejtegetett eddig, mert rögtön belém szeretett. Mondanom sem kell, ilyen reakciót azóta sem váltottam ki senkiből, talán ezért emlékszem rá még most is. Természetesen mindent elkövetett, hogy belehabarodjak.
Nyári éjszakán, a tóparton andalogtunk kéz a kézben ès elhitette velem mennyire oda van értem. Pontosan nem emlékszem már mennyi idő telt el a megismerkedésünktől kezdve, de elég hamar arra kért feküdjek le vele. Ezekkel a szavakat használta a becserkészéshez: ha megteszed nekem, akkor holnap megvesszük a gyűrűt. Mi kell egy hülye lánynak? Ez!
Én, aki eddig észrevétlen voltam, akire a fiúk rá se néztek, valakinek én kellek, s nem egy csinosabb, szebb lány. Természetesen egy nyári éjszakán megtörtént az első együttlét. Nem emlékszem semmi extrára, nem repkedtem a boldogságtól, a tűzijáték is elmaradt. A sógornőmtől kaptam esemény utáni tablettát, így nem kellett aggódni.
Másnap abban a hitben ébredtem, hogy megyünk gyűrűt venni. Persze, de vasárnap nem voltak nyitva az üzletek, így sajnos nem tudta megvenni. Bizonyára nagyon sajnálta, hogy nem tudott eljegyezni. A kapcsolatunk elég hamar véget ért. Így visszatekintve, nem hiszem, hogy szerettem. Hajtott a kíváncsiság, hogy én is elmondhassam az osztálytársaimnak, van valakim.
Az iskolában megismerkedtem egy fiúval, aki elég helyes volt. Az első randevúnkon kiderült, hogy nem mos fogat, ezt abból állapítottam meg, hogy amikor közel hajolt hozzám, nem kaptam tiszta levegőt. A kapcsolatunk itt véget is ért.
Még azon a télen, amikor a testvéremnél töltöttem a szabadidőmet, a legjobb barátja rájött, mennyire helyes lány vagyok. A barát persze idősebb volt nálam, mondjuk nem volt nehéz, mivel a 14 évemmel nem voltam túl koros. Vele búcsúztattam el az óévet, s akkor azt gondoltam nagyon helyes pasi. Az volt, de elég sokat ivott, és a kapcsolatunk tiszavirág életű volt.
S milyen az élet. Most huszonvalahány évvel később újra felbukkant az életemben. A mostani páromnak a volt munkatársa, s emlékezett is rám. Azt nyilatkozta, nagyon oda volt értem. Lehet, hogy hazugság. Viszont már az is jó, hogy nem csak egy rovátka voltam az ajtófélfán.
A következő férfi, aki megjelent az életemben, az első férjem. Róla a következő alkalommal mesélek.

Ebben a történetben az derül ki, mennyire naiv tud lenni egy fiatal lány. Az anyukám nem tanított meg arra, hogy ne bízzak meg senkiben.

Találkozunk legközelebb. Nektek milyen volt az első szerelem, az első alkalom?

Sziasztok!

Bemutatkozás

Sziasztok!

Először is, pár szóban szeretnék bemutatkozni.

44 éves nő vagyok, 3 gyerekem van, eddig 2 férjet, 1 èlettársat és 1 barátot "fogyasztottam" el, most is párkapcsolatban élek. Vidéken nőttem fel, több mint 1 éve Pesten élek. Szüleim, testvérem már nem élnek, elég korán elvesztettem őket.
Jelenleg tanfolyamra járok, csupán azért, hogy plusz egy esélyem legyen, hogy betörjek a munkaerő piacra, 4 hónapja munkát keresek. Albérletben lakom, nem a legjobb környéken. De legalább megfizethető, s a főbèrlő is rendes.
Megpróbálok minden alkalommal 1-1 témát kiválasztani, de lesz olyan, amikor több fejezetet szentelek egy-egy emlékemnek. Néha komolyan ès viccesen, akár ironikusan is írok majd, hisz az életemről van szó, megtehetem. Nem akarom a gyerekkorommal kezdeni, túl sablonos lenne. Ezért az első találkozásomròl írok a másik nemmel.
Miért is írom le az életemet, miért adom ki magam? Talán akad olyan, aki hasonló cipőben jár, vagy járt, s rájön arra, nincs egyedül a világban. Mert sok nő küzd a mindennapok terheivel, problémáival és persze az örömökről se feledkezzünk meg.

 

Mára ennyi volt.

Szép napot mindenkinek!!!