Az első házasságom-második rész

Sziasztok!!

Ott hagytam abba,hogy közeledett a kislányunk megszületése. A babavárásról, szülésről és a kislányomról külön fejezetben írok. Júliusban megszületett a baba és pár héten belül anyósomékhoz költöztünk. Miért is? Úgy gondolták jobbak a körülmények egy baba nevelésére, s többet tudnak segíteni is.

Tény: a szülői házban nem volt fürdőszoba, a vizet az udvarról kellett bevinni, a házban dohányzott mindenki. Ebből a szempontból jó döntés volt. A másik oldalról nézve, nem. Semmit nem tudtunk jóváhagyásuk nélkül csinálni. Anyagi szempontból jó volt, tényleg sokat segítettek a kislányunk ruházásában és etetésében, nem volt olyan mit ne kapott volna meg. Anyósom főzött, mert én nem igazán tudtam főzni. Tőle tanultam meg szinte minden háztartási fortêlyt, nem az anyukámtól. Takarítani sem szabadott, mosnom sem, mert biztos nem úgy csinálom, ahogy kellene.

A férjem nem változott semmit, hiába volt már családos apa, nem változtatott az életén semmit. Neki az ivás fontos volt, nem azt mondom, hogy részeg volt állandóan, de ritkán volt józan. Sokszor mondtam neki: csak papíron van családja. Volt olyan, hogy fizetésnap olyan részegen jött haza, hogy a WC-ben elaludt. Az apukájával vittük be az ágyba. Vagy, a fizetéspapírjáról levágta a családipótlék összegét, így annyival kevesebbet adott haza hónapokon keresztül. Abban az időben lehetett felvenni fizetéselőleget, amit havonta vontak le. Kértem vegye fel, mert sürgősen szükségünk volt pénzre. Állítása szerint nem adnak, persze utólag kiderült Ő már megigényelte, elitta és eljátszotta. Anyósom a panaszkodásaimra azt felelte: egy nőnek sok mindent el kell tűrnie.

A kislányunkat 2 évesen  bölcsödébe adtuk, hogy én visszatudjak menni dolgozni. A szülei révén, sok helyen megfordultam, s kislánynak is meg volt mindene. A napi séták mindig a kocsmába vezettek és nem Rómába. 1992-ben adódott egy lehetőség, hogy külön lakásba költözzünk. Úgy éreztem itt a lehetőség, hogy magunk lábára álljunk. Abban bízva, ha külön leszünk, jobban rátudom venni, hogy ne igyon annyit és ne gépezzen. Meg abban is bíztam kikerülünk a szülei felügyelete alól. Ahhoz nem mentünk elég messzire. Egy szobás lakást kaptunk, ami hármunknak elég volt.

Emlékszem már csak a kulcs átvétel volt hátra, s ez ügyben bekellett menni a hivatalba. Megbeszéltük a férjemmel ő megy el a kicsiért a bölcsödébe, én meg intézem a hivatalt. Fél 6-kor végeztem, igyekeztem haza, kulcs a zsebben.  A fogadtatás tökéletes volt: Hol voltál? Mit csináltál? Elmondom neki, s visszakérdezek és a kislány? Miért, én nem hoztam el? Persze mindenki szemében én voltam a hibás, mert nem szóltam senkinek. Amit utálok az életben az, amikor meghazudtolnak. Sajnos az élet túl jó memóriával áldott meg engem. Elköltöztünk, de nem lett jobb. Már nem kártyázott, helyette a nyerőautomatákat választotta. Nagyon sok pénzt eljátszott. Az sem változott, hogy ne mindent a szüleivel csináljunk, mert ha velük mentünk anyagilag jobban jártunk. Nagyon sokszor összevesztünk, mert a kicsi lányunk elég beteges volt, gyógyszer kellett volna neki, de ő inkább eljátszotta a pénzt. Azon is vita volt kimaradjon otthon beteg állományban, nem lehetett rendesen megbeszélni. Engem már a munkahelyemen figyelmeztettek írásban, sokat vagyok távol. Történt egyszer egy pénteki napon, hogy újabb összeveszés után elmentem a szüleimhez a kislánnyal. Vártam, hogy utánunk jöjjön. Nem jött. A kislányom az a 3-4 éves csöppség vigasztalt, átölelte a nyakam: ne sírj anya, apa biztosan eljön értünk. Azt hiszem, ez a mondat örökké megmarad bennem. Hétfőn visszamentünk, mert újra beteg lett és orvoshoz kellett vinnem. Elég nagy meglepetés ért, miután beakartam menni a lakásba. Kicserélte a zárat. A szomszéd nénihez mentünk be, s vártuk, hogy haza jöjjön. Állítólag elromlott a zár. Ja...

Anyósom szerint nem voltam elég türelmes és elnéző a fiával szemben. Nem tudom, lehet. Én nem ilyen kapcsolatot szerettem volna. Több segítséget, több szeretett és jobb életet. Mindent én csináltam,mint egy jó feleség. De nem kaptam meg azt a figyelmet, odaadást, amit szerettem volna. Én semmit nem csináltam jól, csak ezt hallottam tőle és a szüleitől is. Fiatal voltam, akkor tanultam meg sok mindent. Elvoltam keseredve, hogy én nem vagyok jó semmire, s nem felelek meg az elvárásoknak.

8 év együtt élés után, nem bírtam tovább, elmentem tőle. Pár napon belül megjelent a szüleivel karöltve, hogy miért csinálom. Nem olyan nagy a baj stb. A kislányom szülinapja miatt visszamentem, hogy a gyereknek ne rontsam el az ünnepét.  Mikor újra beléptem a lakásunk ajtaján egy érzés fogott el. Én már nem ide tartozom, nem tudom tovább csinálni. Bejelentettem, hogy ez így nem megy, elköltözünk a kislánnyal. Szülői felügyelet mellett összeszedtem a ruháinkat, nehogy elvigyek olyat, ami nem az enyém. Az utolsó éjszakán, amit a lakásban töltöttem, az ex férjem elvette, ami járt neki. Még utoljára, s nem számított neki, akarom e...

A válóper mellett gyermekelhelyezési per is zajlott. Időközben "sajnos" megismertem a második férjemet, így ő is részese lett a tárgyalásoknak. Voltunk orvosszakértőnél, hogy melyikünk az alkalmasabb a gyereknevelésre. Én és a férjem egyformán alkalmasak voltunk, az új pasi átlagon aluli lett, a nagymama pedig sajnos érzelmileg nagyon befolyásolta a környezetét. Meg kérdezték az 5 éves lányunkat is mit szeretne: az esze az apjához húzta, de a szíve szerint velem akart élni.  A bíróság nekem ítélte, mert a gyereknek az anyjával kell laknia. S ha az apjának ítélné, akkor a nagymama nevelné, s ez így nem lenne igazságos. Az ex-férjemmel a kapcsolatom semleges, ahhoz túl sok idő telt el, hogy a régi dolgokon gondolkodjunk. Megnősült azóta, és van egy másik kislánya is. Ja…A szüleivel lakik az új családjával.

A kislányom rövid időn belül, sajnos mégis az apjához költözött.

Legközelebb a kislányomról fogok írni, aki ma már egy 26 éves gyönyörű nő.

Szívesen elolvasnám mások történetét is.

Sziasztok!