Ünnepek

Sziasztok! !

Régen írtam, elég sok minden történt velem. Nagy küzdelem és veszekedés árán, elköltöltözött Laci. December 1 - óta  egyedül vagyok.
Arra gondoltam,  ha már közelednek az ünnepek, megosztom veletek nálam, hogyan zajlottak. A Húsvét mindig a csoki keresésről szólt, ha jó idő volt kinn a szabadban.
Amikor a gyerekek kicsik voltak, a Mikulást úgy vártuk,  hogy az ablakokra festettem különböző figurákat,  a gyerekek díszeket gyártottak. Adventi naptárt én csináltam, minden nap más ajándék volt a kis zsákokban. Szerintem a gyerekek jobban élvezték,  mintha minden nap ugyanolyan csoki lett volna az ajándék. A mikulás csomagokat általában én raktam össze, s az ajándékokat is én találtam ki. Igyekeztem egyforma értékben vásárolni minden gyerekemnek. Persze ez még akkor volt amikor még házasságban éltem. A szilveszter mindig úgy zajlott,  hogy feldíszítettűk a szobát, és tv -t néztünk,  táncoltunk.  Buliba nem nagyon jártunk,  mert a második férjemnek senki nem felelt meg. Én minden évben úgy búcsúztattam  az óévet,  hogy remélem jövőre nem leszek ott. Emma nem minden  Szentestét velünk töltött, de másnap már jött. 2010 -ben amikor elköltöltöztem, az ünnepek pokoliak voltak. A gyerekek a Szentestét nem velem töltötték, amit nagyon nehezen bírtam ki. Amikor telefonon beszéltem velük,  mindenki sírt, ez volt nekik az első olyan karácsony amit nem én szerveztem, terveztem, s nem voltam ott. Az apjuk nem tette könnyebbé nekik,  inkább nehezebbé. A szilvesztert velem  kellett volna tölteniük, de végül csak Laura jött el.  A következő évben a Szentestét nálam töltötték a gyerekek, másnap haza mentek és kiderült az apjuk még karácsonyfát sem állított fel, mondván a gyerekek már megünnepelték az új családjukkal.  2012-ben feldíszítettem a lakást, én akartam a karácsonyi vacsorát megcsinálni az egész rokonságnak.  Helyette a gyász lépett be. Nem állítottam karácsonyfát, viszont Danitól kaptam egy pici fenyőfát, az jelképezte az ünnepet. Emma velem töltötte a Szentestét, de öröm nem volt benne. A család ugyan úgy összejött a karácsonyi vacsorára,  s én nem értettem, hogy tudnak úgy viselkedni mintha nem történt volna semmi. Még nem volt meg a temetés, s ők nevetgélnek. Haza mentem. 2013-ban nálam voltak a gyerekek, ők díszítették fel a fát,  nem volt kedvem hozzá.  Tavaly nem voltam egyedül, hisz Laci velem volt már. Most már nem díszítem fel annyira a lakást, mint mikor a gyerekekkel együtt voltam.  Úgy érzem a régi ünnepi hangulat már nincs meg, amióta a gyerekek nincsenek velem,  s amióta Pityu elment. December 20-án van az évforduló, ez mindent beárnyékol.

S idén lesz az első Szenteste amit egyedül fogok eltölteni. Délelőtt dolgozom, talán jobb is így. Előre félek. Tudom mi lesz, sírás. Tudom, nem én leszek az egyetlen egy ember aki egyedül lesz. Tudom másnap jönnek a gyerekek, s tudom ez így van rendben. Apróságot tudtam nekik venni, s az ebéd is meg lesz. Ami tőlem telik megteszek, hogy jól érezzék magukat.
Az biztos, hogy nem lesz könnyű a Szenteste egyedül.

Békés Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek! !!

Munkahelyek

Sziasztok!

Ebben a részben a munkahelyeimről és a munkáról írok.  Írtam,  hogy korán kezdtem az életem. 16 évesen egy gyárban helyezkedtem el, ahol összeszerelői munkát végeztem. Nem voltam túl fizetve,  de abban az időben jónak számított. A munka nem volt nehéz, egy idő után már olvastam unalmamban. A mai világban már nem lehetne ilyet tenni. Miután megszületett  a második lányom,  már nem mentem  vissza dolgozni. Kimaradt egy pár évem,  a gyerekek miatt. Sikerült találnom egy kis üzemet ahol újra összeszerelői munkát végeztem. Jó volt a társaság, s legalább nem voltam otthon. Ott csak pár hónapot voltam. 2005- ben jelentkeztem egy nagy áruházba, ahová nyár végén fel is vettek. Áru feltöltőként dolgoztam a zöldség osztályon. Nagyon nehéz volt fizikálisan, nem egyszer sírva mentem haza,  annyira fáradt voltam. A következő évben feljebb léptem, de ott is dolgoztam eleget,  s a közvetlen főnököm ahol csak tudott ki is tolt velem. Átmentem a ruházati osztályra, ahol sokkal jobb lett a helyzetem. A főnököm kedves volt, és segítőkész. Sajnos a munkahely nem tolerálta az emberségét, így elég hamar lapátra tették, én léptem papíron a helyére. Osztályvezető lettem, félig hivatalosan. Nem is lett volna ezzel baj, ha a kereskedelmi igazgatónk el nem megy és helyébe nem egy nő jön, akinek az első percről nem voltam igazából szimpatikus. Az évek alatt több osztályom lett és több dolgozóm is, több felelősség. Az igazgatóm szerint túl emberséges voltam, és nem elég kemény. A munkanapom soha nem ért végett, otthon is dolgoztam és nem egy szabad napomat is benn töltöttem. Volt aki kedvelt, volt aki nem. A régiós vezető kedvelt, és ahol csak tudott segített nekem, nagyon rendes volt és elismerte a munkámat. Az jó volt a munkában, hogy eljártunk más áruházba ruhát pakolni és ilyenkor ki tudtam szakadni az otthoni környezetből. Volt egy csaj akivel mindig egy szobában aludtunk ilyenkor, kibeszéltük magunkat. Sok mindent köszönhetek ennek a munkának. Sokat tanultam és sokat szenvedtem is. Az otthoni légköröm biztos, hogy kihatott a munkámra is, és biztosan hibáztam is ez miatt. 2010-ben beteg lettem és 1 nap után felhívott az igazgatóm mikor megyek már dolgozni, s miután visszamentem 1 hetet adtak, hogy a lemaradt munkát behozzuk az osztállyal, mert amíg nem voltam nem sok mindent csináltak. Mert ha nem, akkor elgondolkodnak rajta, hogy alkalmas vagyok e a munkára. Úgy éreztem ennyi idő után és ennyi munka után, nem ezt érdemlem meg. Ezért 5,5 év után eljöttem onnan, de amilyen hülye vagyok átmentem egy kisebb áruházba. Ott sem jött össze minden, ezért az áruházi pályám 6,5 év után megszűnt. Megfogadtam, soha többé nem teszem be a lábam az áruházba, mint dolgozó. Elhelyezkedtem egy alapítványnál, ahol adomány gyűjtést kellett csinálni telefonon. Egy ideig ment is, de miután Pityu beteg lett, kihatott a munkámra és 2012 novemberében eljöttem, hogy tudjam őt ápolni. Miután elment tőlem, visszavettek februártól a munkahelyre. Egész szeptemberig csináltam, de éreztem ez már nem megy nekem. Túl sok elkeseredett embert hallgattam meg, s közben az én életem is romokban volt. Nem tudtam már azt a színvonalat hozni amit kértek. Szeptemberben elmentem egy gyárba, ahol tv-ket szereltek össze. A társaság jó volt, de csak 3 hónapot voltam ott, addig szólt a szerződésem, és nem volt biztos a jövőm. Nekem viszont biztos munka kellett, mert egyedül voltam. Magdika unszolására feljöttem Pestre lakni, hogy hátha jobb lesz az életem. Költözésem után 3 napra Pityu lánya bevitt az ő munkahelyére dolgozni. Beteg támogató programban vettünk részt, a gyógyszergyártó megbízásai alapján. Felhívtuk a betegeket és kommunikáltunk velük, tanácsot adtunk stb. Sajnos miután elment az ismerősöm, egy kicsit megváltozott a csoportvezető velem. Mindenbe belekötött, és ez miatt folyton hibáztam. Ebben az időben romlott meg a látásom is, ami elég stresszt okozott. Minden összejött. Tudtam,. hogy nem tudom rendesen elvégezni a munkám, de tudtam, hogy nem is ugrálhatok. Mégis léptem, és 2015 februárban beadtam a felmondásom. Sokat gondolkodtam, helyesen döntöttem? Nem biztos, nem tudom. Mert utána jött a fekete leves, nem találtam munkát. Csak is értékesítés területére akartak felvenni, én azt nem akartam. Régen elvégeztem egy virágkötői tanfolyamot, de nem tudok elhelyezkedni mert nincs gyakorlatom. Volt jogosítványom, autóra és targoncára is, de a szemem miatt azokat elvesztettem. Kitaláltuk elvégzek egy tanfolyamot, és pályát módosítok. Megterveztem a jövőmet. Leteszek egy vagyonőri tanfolyamot és elmegyek dolgozni. Mellette egy 7 hónapos tanfolyamot megcsinálok, amivel eltudok helyezkedni óvodába vagy iskolába. A vagyonőri meg lett, és dolgozok is a metrónál, napi 16 órában. De sajnos a tanfolyamot abba kellett hagynom, miután kiadtam Laci útját, nem tudom egyedül fizetni.

Nem adom fel az álmom, de nem tudom mikor tudom megvalósítani. Jelenleg az életemért dolgozom, hogy el tudjam tartani magam. Albérlet, rezsi, gyerektartás és ennem is kell. ezért több mint 270 órát kell dolgoznom, és nem fogok dőzsölni a megkeresett pénzemből. Nem ezt akartam csinálni, de a muszáj nagy úr. Nem vagyok büszke magamra, mert ez a munka nem nekem való. De csinálom, és összeszorított foggal ledolgozom a havi 270 órát, és megpróbálok mosolyogni is. 

Sziasztok!!

Egészség

Sziasztok!

Gondoltam, megosztom veletek az egészségügyi problémáimat, csak azért, mert sajnos nagyban befolyásolja a lelkiállapotom és a minden napjaimat is.
17 éves korom óta szemüveges vagyok, jelenleg kontaktlencsét használok, olcsóbb. Az első házasságom idején a lelkiállapotom miatt 1-2 évig nyugtatót kellett szednem, amit a családi viszály váltott ki. Mivel a második házasságom is nagyszerű volt, az ideg miatt felment a vérnyomásom és gyógyszert kellett szednem rá. 2008 környékén aztán jelzett a szervezetem, hogy valamit tennem kell. Egy reggel arra ébredtem, hogy nem tudok felkelni az ágyból annyira szédültem, hányingerem volt és csengett a fülem. Nagy nehezen elmentem az orvoshoz, s a vizsgálat során kiderült, hogy nem tudok egyenesen menni, elhúz a fejem balra. Elkezdődött a kivizsgálás, a fül-orr gégész elküldött CT-re, ahol semmi bajt nem találtak, és a szemész sem. A fülcsengésre kaptam gyógyszert, mert valószínű egy ér szűkebb a fülemben és az idegre így reagál. Végül is az ideggyógyászatra kerültem, ahol kaptam nyugtatót, és az segített rajtam. Azóta többször is előfordult ez a szédülés, de amint észreveszem a jeleket  rögtön kezdem szedni a gyógyszert. Amint kiléptem a pokolból lassan a vérnyomásom helyre jött, így ma már nem szedek annyi gyógyszert. Igaz az anyukámnak szív és érrendszer betegsége volt, ami a testvéremnél is jelentkezett, így nálam a kockázati tényező elég magas. Egyedül a pulzusszámom magas, de az is az idegességtől. A kereskedelemben dolgoztam több mint 6 évet, és ez idő alatt a vállaim tönkre mentek. A bal vállamban állandó gyulladás van, amire nem régiben kaptam ugyan  injekciót, de csak 1 hétig hatott. Ezzel le lettem tudva, a reumatológus csak fájdalomcsillapítót javasolt. Nehezen emelem fel a karom, a fájdalomról nem is beszélve. Nem akarok állandóan gyógyszert szedni, így tűröm. Ez az egyik  problémám ami befolyásolja a mindennapjaimat.
Van egy másik ami tényleg súlyos, s rányomja a bélyeget az életemre.
Tavaly március végén azt vettem észre, hogy a bal szemem előtt sötét folt van, és az egyenes vonalakat görbének látom. Elmentem optikába egy orvoshoz,. aki a vizsgálat után rögtön elküldött szemészetre, mert szerinte baj van. Másnap reggel elmentem a rendelésre, ahol a szemész megvizsgált, majd elmondta, hogy elég nagy  a baj, ezért menjek el a szemklinikára sürgősen. Májusra kaptam időpontot, ahol kiderült  a probléma. Megvizsgált az orvos, elküldött érfestésre, ami igazolta a feltevését. A bal szememben idegsorvadás keletkezett, amit nem lehet gyógyítani, a jobb szememben kezdődő szürke hályog van , ami talán még nem annyira súlyos. Az idegsorvadás az idős embereknél szokott előfordulni, nem az én korosztályomra jellemző. Nem tud mit csinálni, azt sem lehet tudni pontosan mitől van, lehet a vérnyomásom, a rossz látásom, lehet az idegtől is. Van egy injekció ami lassítja a folyamatot, de azt csak a 65 év felettiek kaphatják, én nem. Együtt kell élnem vele, hogy a bal szememmel nem fogok soha rendesen látni, mert pont középen van a problémám. Novemberben romlást éreztem a látásombán,  nehezen olvastam és írtam, ezért vissza mentem a szemészetre, ahol kiderült ödémás a szemem. Kaptam titokban egy kicsi injekciót, ami szépen le is húzta az ödémát a szememről. Az orvos annyit mondott, attól nem kell félnem, hogy elsötétedik előttem minden. Várom, hogy egyszer csak, már semmit ne lássak.
Nem is tudom leírni nektek azt az érzést, amikor rájössz arra, hogy mennyi mindent már nem tudsz megtenni. S ezt felfogni, megérteni és elfogadni, nem lehet. Mindenben gátol, az írásban, olvasásban, a varrásban, tv nézésben, egyszerűen a hétköznapi dolgok elvégzése is problémát okoz. S közben úgy teszek mintha minden rendben lenne, s nem beszélek róla minden nap. De minden napom küzdelem, mert ez is tehet róla, hogy ott hagytam a munkámat. Nem tudok órákat a gép előtt lenni, nem tudok olvasni sokáig. Ezért olyan munkát kellet választanom, amiben nem kell annyit használnom a szemem. Itt sem tudom 100 % elvégezni a munkám, de nem tud senki róla, mert nem látszódik rajtam.

Nem tehetek róla, hogy ez megtörtént, s mégis úgy érzem ez egy büntetés az élettől. Nem akarok arra gondolni, mi lesz ha már semmit nem látok a bal szememmel, ki lesz majd aki segít nekem. S ha a jobb szememben a szürke hályog nagyobb lesz, mit fogok látni. Tudom azt megműtik, de akkor is félek. Félek, hogy támaszkodnom kell majd valakire, aki segít a mindennapokban.

S ezek mellett nagyon szeretnék végre boldog lenni valaki mellett, akire támaszkodhatok, akire számíthatok ha szükségem van egy ölelésre, s ha valaki szeretne. Aki mellett teljes embernek érezném magam, nem úgy mint most.

Sziasztok!

Jelen- második rész

Sziasztok!

Arra gondoltam, hogy csak összefoglalom az eseményeket, beszólásokat. Meg  próbálom időrendi sorrendben. 

Mint már írtam a szexuális életünk lassan már rémálom lett. Fáradt volt, beteg volt, tipp mixelt vagy a netet bújta. A beszólásai távolítottak el tőle lassan, mert nagyon sok olyan megjegyzést tett, amivel az én önbizalmam lassan tönkrement. Megpróbáltam újra és újra kezdeni, hátha megváltozik és megérti mi is hiányzik a kapcsolatunkból. Az év elején sikerült elérnem, hogy a volt barátnői telefonszámát kitörölje a telefonjából és a képeket is. Habár a telefonjában ma is ott virít a volt felesége félmeztelen képe. Arról sikerült leszoktatnom, hogy előttem elemezze a nőket. Márciusban kiléptem a munkahelyemről, s attól a perctől kezdve elég sok minden megváltozott. Már nem akarta, hogy elmenjek hozzá a munkahelyére, gondolom szégyellte, hogy nincs munkám. S a plusz kilóimra sem volt büszke. Minden nap munkát kerestem, de szerinte nem elég aktivitással. A kirándulásaink, a sétáink szinte teljesen megszűntek csak a bevásárlás maradt. Mert imád vásárolni és gyűjtögetni. Nem sűrűn kaptam tőle dicséretet, hogy csinos vagyok, de azt észrevette ha más férfi nézett. Ilyenkor megjegyzéseket tett, biztos kellenék más férfinak, és biztos kielégítene rendesen, s biztos azt is élvezném ha több férfi lenne velem. A romantika ami előtte sem túl sok volt, már teljesen megszűnt. Azt hitte azzal, hogy megvesz mindent nekem, kiváltja a szeretet kimutatását. Júniusban elkezdtem egy tanfolyamot, s előtte elkellet mennem tüdőszűrőre. Ott egy pasi 2 órán keresztül nézett, jól esett az egómnak, mert tényleg úgy éreztem csinosan felöltöztem. Másnap a páromtól azt kaptam meg, mi van terhes vagy, hogy ilyen nagy a hasad? Az iskolába a padtársam minden alkalommal amikor találkoztunk megjegyezte milyen csinos vagy ma is. Nem vagyok nádszál vékony, de feltudok öltözni csinosan, s ilyenkor jól érzem magam a bőrömben. Egyik nap amikor Laci barátjával találkoztunk, szépen felöltöztem és meg kérdeztem tőle, jó leszek így. A válasz: mindegy mit veszel fel, úgy nézel ki ahogy. A barátjának tetszettem, amit Laci is észrevett mert megjegyezte, biztos kellek a barátjának. Mondtam Lacinak, hogy tegye lejjebb a lécet az elvárásaival szemben, mert nem vagyok már 20 éves, ne azokkal hasonlítson össze. Válasz: Ha lejjebb tenném a lécet, már a kukás nőknél tartanák. Nem vagyok szépség, de azért ennél többre értékelem magam. Nyáron folyamatosan azt kaptam, le kéne fogynom, mert már sok vagyok. Elkezdtem fogyózni, tornázni, lement 3 kg, de nem éreztem jól magam, teljesen ki voltam. Aztán befejeztem, mert rájöttem ha lefogynék akkor sem kellenék neki, akkor minek. A tanfolyamot elvégeztem, s arra vártam, hogy eltudjak menni dolgozni. Augusztusban már egyre ingerültebb voltam, annyi minden hiányzott a kapcsolatunkból. A kedvesség, az ölelés és a szeretet kimutatása. A felesége jelentkezett nála, de nem szólt róla, a telefonjából tudtam meg. Aztán a hónap vége felé történt valami, egy keddi napon a szokásos napi telefonbeszélgetés során észrevettem, hogy valami történt. Hiába kérdeztem nem mondott semmit, de én éreztem valamit. Szerdán a telefonjában megtaláltam, hogy a volt szerelme obszcén képeket küldött neki, nem kérdeztem rá. Egészen szombatig arra vártam, hogy elmesélje, megossza velem, hogy a volt barátnője többször is üzent neki, mert csütörtökön is írt. Szombaton megkérdeztem tőle történt e valami, mert érzem, hogy megváltozott felém. Először tagadott, aztán a fél igazságot mondta, majd miután már többször rákérdeztem akkor bevallotta, hogy ráírt a nő. S közben a képembe hazudott, hogy nem írt neki, de mert lebukott már azt mondta nem jelent neki semmit. Kérdem én, ha tényleg nem jelentett neki semmit, akkor miért vettem észre rajta és miért nem mondta el. Összevesztünk, mert nem szeretem ha a képembe hazudnak. 3 nap után, miután megígérte, hogy nem hazudik nekem, újra átéltem. Észre vettem, hogy van pénze, de nem gondolt arra, hogy ha már kapott bónuszt, megossza velem a jó hírt. Nem kértem volna el tőle, csak egyszerűen szerettem volna vele örülni. Megint a képembe hazudott, és betelt  pohár. Eltelt majd egy hónap, hogy nem közeledett felém. S én már nagyon vágytam az együttlétre. Szeptember végén már miután egyre idegesebb voltam, mert mint nő megszűntem létezni, nyilván való jeleket küldtem neki, hogy szeretnék vele lefeküdni. Észre vette, s úgy nézett ki talán ő is hajlandó velem. Elmentünk sétálni, odabújtam hozzá, puszilgattam. Aztán jött a hideg víz. A troli megállóban megjegyzést tett: látom már teljesen ki vagy, kívánod a szexet. S akkor lett elegem az egészből. Mintha ő nem tehetne róla, hogy kívánom, hisz simán eltud lenni szex nélkül. Attól a naptól kezdve nem alszom vele. Immár több mint 2 hónapja nem voltunk együtt. Elegem lett az egészből. Folyton folyvást azt mondogattam neki mi hiányzik a kapcsolatunkból a szexen kívül. Lehet szex nélkül élni, de akkor a kettő ember közötti kapocsnak erősnek kell lenni, és a szeretet kimutatásával helyettesíthető. De itt az sincs meg. Október első napjaiban közöltem vele, hogy menjen el, igaz a kapcsolatunk ideje alatt már 5-6 is mondtam. Most végleges a döntésem. Eltelt 3 hét mire tudatosodott benne, hogy komolyan gondolom. S azóta állandó veszekedések vannak, mert úgy csinál mintha minden rendben lenne köztünk. Nincs, s nem is lesz. December 1-ig adtam határidőt, hogy költözzön el. Amiért én egy gonosz, nem normális idegbeteg nő vagyok, aki elszedte a pénzét. S persze fizessem vissza az összes pénzt amit rám költött. Arra jöttem rá, hogy neki azért kellett egy 14 évvel fiatalabb nő, hogy mások előtt dicsekedhessen vele. Mert neki az a legfontosabb mint gondolnak róla, s ezért képes hazudni is.

Jelenleg háborús övezet van nálunk, ami miatt nyugtatóval élek, de így sem tudok aludni. Nem utálom, egyszerűen úgy gondolom, hogy nem vagyok hajlandó csak azért valakivel együtt élni, hogy kitudjam fizetni a számláimat. Inkább éhezek, de nem akarok boldogtalanul élni egy férfi mellett, aki még szeretni sem tud igazán.

Legközelebb a egészségügyi problémámról írok.

Köszönöm ha olvassátok.

Sziasztok!

Jelen- első rész

Sziasztok! !

Ahogy előzőleg írtam, a neten megismertem egy férfit  akit Lacinak fogok hívni. Azt mondta magáról,  hogy 47 éves, súlyemelő, a BKK-nál dolgozik.

Találkoztunk, s attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk. Nem volt tökéletes férfi, de úgy éreztem oda van értem teljesen, ezért én is mindent bele adtam.  Kiderült, hogy el kell költöznie az albérletből 3 héten belül. Elkezdtünk  keresni, de rövid volt az idő, így nem sok lehetősége maradt. Kitaláltuk, jöjjön hozzám, jól meg vagyunk, nagy  a szerelem. Emma nem értett egyett a döntésemmel. Persze utólag kiderült, hogy volt ebben az egészben egy kis számítás is. Ketten voltunk a ringben, azért én nyertem, mert én Pesten lakom.

El kezdtük a közös életünket, amelyről hamar kiderült, hogy nem is olyan tökéletes. 2 hónapjába került,  hogy a társkeresőkről leiratkozzon, persze én harcoltam ki. Az első időszakban elég sokszor végig kellett hallgatnom az élete nőjének tökéletességét. Csak sajnos nem tudta befogadni, így én lettem az ’áldozat'„. Kedves, aranyos ember, vásárolt nekem ruhákat, cipőt, amit csak akartam, persze két fizetésből éltünk.

Ahogy teltek a hetek a forró éjszakáink, már langyosak sem voltak.  Nem értettem, miért nem kíván, ennyire visszataszító vagyok? Nagyon sok este sírtam az ágy szélén, mert nem foglalkozott velem. A telefonja, a face és a gépe tele volt a régi barátnői képeivel és persze a telefonszámukkal. Nem törölt ki semmit, csak 1 év küzdelem után. Arra sem volt képes,  hogy a levideózott szeretőit kitörölje  a gépről, én találtam meg, elég sokkoló volt. Állítólag nagyon sok barátnője volt,  csak velem nem tudott mit kezdeni. Minden egyes kitörésem után 1-2 hétig minden rendben volt, de utána visszaállt minden. Egyszer meg kérdeztem miért van velem, a válasz:  megszokott már. S csak azért nem csal meg, mert már öreg hozzá. Nagyon jól estek a szavai. Tudom nem volt könnyű élete,  nekem sem, de talán pont azért kellene az embernek a kölcsön kapott boldogságot kihasználnia.

Nem bíztam benne, ez tény.  De nem éreztem biztonságban magam mellette,  nem éreztem, hogy oda van értem, tudtam, nem én vagyok az álmai nője. Bevallotta egyszer, már nem hazudik annyit, mint a kapcsolatunk elején. Hazugságra épült a kapcsolatunk. Mentünk az utcán minden nőt megnézett, s elemezte őket nekem, ki miért néz jól ki, ki miért nem. S ha valami csinos nőt látott, mindig rám nézett és végig mért. Azt hozzá tenném, 170 cm magas és 103 kg, ja és 58 éves. A gyerekeimmel szemben sokszor zavarban volt, nem igazán érezte jól magát, ha együtt voltunk. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Jó szíve van, ezt nem tagadom, de az érzelmi oldala nem sok, azt hiszi, hogy azzal,  hogy megvett mindent azzal kifejezi a szeretetet. Sokat jártunk sétálni, vásárolni.  Nekem ez kevés.

Tavaly a szülinapomra azért nem vett semmit, mert ő úgy gondolta én csak az aranynak örülnék, s mivel azt nem tudta megvenni, így csak azután kaptam tőle ajándékot miután jól kibőgtem magam. Nehéz eset. Az élete másról nem szólt, mint a munka és a tippmix. Állandóan játszik, nem igazán bír ki egy napot sem játék nélkül,  elég sok pénz elmegy. Az első perctől igényelte, hogy munka után meglátogassam a munkahelyén, utólag rajöttem igazából azért, hogy lássák, van neki valakije.   Karácsonykor kiderült viselkedni sem tud igazán, ebéd közben a telefonját nyomkodta,  s hiába szóltam rá. Zavarban volt, nincs hozzá szokva a család fogalmához. 

Következő részben az idei év eseményeit foglalom össze.

Köszönöm, hogy olvassátok!

Sziasztok!

Társkeresés és a társkereső oldalak

Sziasztok!

Szeretném nektek elmesélni a társkeresésem és a társkereső oldalakon szerzett tapasztalataim.

Igazából Magdika unszolására regisztráltam magam a társkeresőre. Már májusban mondta, de én nem éreztem magamban elég erőt, hogy megtegyem, olyannak éreztem, hogy elárulom a fiát. De augusztusban, megtettem és 1-2 oldalra felraktam magam. Nem töltöttem fel, egész alakos képet, mert a testemre nem vagyok büszke, és mondjuk a fejemre sem, de azt ugye még se takarhattam ki. Egy nagy csalódás lett az egész, aki nekem tetszett, annak én nem, és viszont. Olyanok írtak, akik 300-400 km laktak, vagy szóra sem érdemesek. Nincs nagy igényem, de azért...

Az a bosszantó, hogy előbb utóbb csak akkor tudsz tényleg levelezni, ha fizetsz, már pedig pénz nélkül nehéz. Azok a "akkor tudod elolvasni az üzeneted, ha előfizetsz szövegek", elég idegesítőek. S igazából, nem talált meg senki, én sem találtam rá senkire. Egy pasival kezdtem el ténylegesen beszélni, nem messze lakott tőlünk. Megtörtént az első találkozó, majd megbeszéltük a következőt, csak hiába vártam nem jött, dolga akadt, s 1 hét után nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy vége.  Milyen hozzá állás ez, legyen benne annyi gerinc, hogy közli, nem jössz be, és kész. Alig írt rám valaki, elég csalódás volt a számomra, mert nem hiszem el, olyan csúnya lennék, hogy ne kelljek senkinek.

A 40-60 éves férfiak azt gondolják magukról, hogy jóképűek, sármosak és persze bejelölik, hogy a 25-40 közötti nőket keresik. Nem néznek tükörbe? Miért gondolják, hogy egy 25 éves nő foglalkozni fognak velük, főleg az idősebb pasikkal. Ezért a 40-s nők már szóba se jöhetnek náluk, pedig azok legtöbbje nem a pénzre hajt, hanem tényleg egy normális kapcsolatra. Felfüggesztettem a társkeresést, mert úgy éreztem az önbizalmam újra a padlón van.

Októberben Magdika javasolta, hogy miután már mínusz 10 kg tartottam, tegyek fel magamról egész alakos képet, mert biztos arra ugranak. Vicces az egész, de igaza lett. Másik társkeresőre mentem, és feltöltöttem a képeket, s szinte azonnal hárman rám írták. Milyen szánalmas az egész, ebből látszik, hogy azon dől el sok minden, milyen tested van. Ráadásul, a férfiak nem tudnak írni, vagy nem akarnak. Írnak egy mondatot, s kérik a telefonszámom, visszakérdezek, mégis miért adnám oda, mert könnyebb úgy. Kaptam egyszer egy csodálatos, és tartalmas üzenetet: Sziatalizunkszia. Így, szó szerint írtam le, sajnos elszalasztottam őt. Úgy gondolom, hogy ez ilyen oldalakon a nők 60% társat keres, hosszútávon, míg a férfiak 60% alkalmi partnert. A legtöbb férfi hatalmasat csalódott a nőkben, és akkor minden nőt egyformának tartanak. Biztos a nőknél is így van, de azt nem tudom. Az oldalakon közli az ember, kit is keres, barát, tartós kapcsolatot, akár alkalmi partnert, de nagyon sok férfi azt jelöli be, hogy társat, de aztán az első alkalommal bevallja, hogy nem.

Október végén rám írt egy pasi, ő tudott írni, s tudta csavarni a szavakat. Volt olyan, hogy napi 100 e-mailt írtunk, nem írtam el a számot. Találkoztunk, s be is jött, egymásra találtunk, igaz jó pár km elválasztott minket, ő Pesten él.  Sokszor írta, szeretlek, de időközben kiderült neki ez a szó, nem ugyanazt jelenti, mint nekem. Döntenem kellett, így is akarom-e, bele mentem, de nem volt könnyű. Ráadásul, neki 2-3 hónapnál nem tartottak tovább a kapcsolatai, mert neki muszáj volt hódítani, ezzel élte ki a bánatát, mert kirakta a felesége. Sok mindent adott nekem, tudom milyen Nőnek lenni, de amire vágytam azt nem, a biztonságot és a szeretetet. Januárban felköltöztem Pestre, így még többet találkoztunk, elmentünk ide-oda, sok mindenben segített.

Valentin napon nem kaptam tőle semmit, vagyis kaptam. Miután megint panaszkodott, milyen rossz az élete, hogy semmi jó nincs benne, megkérdeztem tőle, mégis csak itt vagyok, valamilyen hatást kiváltok. Azt mondta semmilyet, én a számára neutron vagyok, semleges. Itt pattant elbennem a húr, ez mellé közölte, most már érzi, hogy keresnie kell mást is mellettem, mert már régóta együtt vagyunk. Szakítottam vele, mert ennél többet akartam. Elmondanám, azóta már többször megkeresett, mert rájött, nálam jobb nőt nem talál, s arra is, hogy amikor elvesztett rájött, többet érez irántam, mint gondolta volna. Ez nagyon szép, csak mivel nála nem lehet szó párkapcsolatról, nem fogok belesétálni megint, legfeljebb, ha nem lesz senkim.

Újra felmentem a társkeresőre, hát igen, a felhozatal szép az én korosztályomban. Egy pasi elég rendes volt, tudott írni, de munkanélküli volt és nem volt egy foga sem, sajnálom szegényt, de nem hiszem, hogy ennél jobb nem akadna. Aztán jelentkezett egy másik, hogy taxis, nős és esténként nem e lenne kedvem elmenni hozzá a taxiba, nagyon tetszem neki, s szívesen eltöltené velem az időt. Némelyik férfi és nő is összetéveszti az oldalakat, a nők is olyan képeket töltenek fel magukról, hogy azt sugallják, hogy ágy partnert keresnek, a férfiak cigivel a szájukban vagy pia a kézben,de volt olyan, aki a volt feleségével volt a képen.

Emma fogalmazta meg egyszer: idióta válaszokat adok a pasik idióta kérdéseikre.  Lehet, hogy erős, de ha nagyon belegondolunk, nem. A mai világban kevés ember tud társalogni, nem igazán akar senki magáról mesélni, vagy ha igen akkor csak a panasz megy, de a beszélgetés nehezen megy.  Sokszor gondoltam azt, hogy OK, csalódott a férfi a feleségében, de eltelt azóta sok idő, miért erről beszél, miért gondolja azt, hogy a nő megsajnálja és ezért vele lesz. Mindenkivel történt az életében rossz dolog, csalódás, fájdalom, de túl kell lépni rajta és új lapot nyitni.

Rövid időn belül találtam egy pasit, akivel találkoztam, szimpatikus volt, azóta vele élek. Ez külön fejezet lesz.

Ha van kedvetek, osszátok meg velem a társkeresési tapasztalataitokat.

Sziasztok!

Kezdet

Sziasztok!!

Szeretnék egy kicsit most visszatérni a gyerekkoromhoz s a szüleimhez. Elmesélni honnan indultam, s milyen körülmények között nőttem fel.

1971-ben születtem, akkoriban a szüleim egy tanyán laktak, a testvéremmel, aki 10 évvel volt idősebb volt. Annyit tudok, nem várt gyerek voltam, előttem volt még egy fiú, aki sajnos nem született meg. Anyukám 6 hónapos terhes volt, amikor megtudta, hogy útban vagyok. Koraszülött voltam, nagyon kis súllyal születtem. 3 éves koromban költöztünk vissza a nagymamám házába, egy pest megyei kis faluba. A házunk akkoriban még csak 1 szoba- konyhás volt, s nagymamámnak is ekkora lakrésze volt, elég nagy kerttel, fúrt kúttal. Idővel a folyosót beépítették, így már 2 szobás volt a mi részünk. A szüleim kétkezi munkások voltak, anyukám 6, apukám 8 osztályt végzett. A bátyámmal nagyon jó volt a kapcsolatom, annak ellenére, hogy az utunk elég hamar elágazott. Nem jártam oviba, helyette a nagymamám vigyázott rám. Az iskolába nem igazán szerettek, mert abban az időben az számított, kinek mi a szülei foglalkozása, és hol dolgozik.

Egy pár szó a szüleimről.

Anyukám soha nem tudott szeretni igazán, soha nem éreztem, fontos vagyok a számára. Inkább azt, hogy púp vagyok a hátán, ahogy a testvérem is. A bátyám alig töltötte be a 18 évet, keresett neki egy feleséget, hogy minél hamarabb elmenjen tőlünk. Felnőttként arra jutottam, hogy felépített magának egy álomvilágot, és a gyerekei nem fértek ebbe bele. Még a saját anyját sem tudta szeretni, pedig elég sok mindent megtett érte. Amíg a szüleim dolgoztak, a nagymamám főzött ránk, és rám is vigyázott. Anyu beteges volt, cukorbeteg, magas vérnyomás és szívbeteg is. Nem vigyázott magára, dohányzott, néha még ivott is. Nem sok mindent tudott főzni, s sütni sem. Az unokáit szerette, főleg Emmát, ő érte kiállt, ha kellett. Amikor szükségem lett volna rá inkább elfordult tőlem. Talán egy valakit szeretett, az apukámat. 53 éves korában hunyt el, mert hiába utalta be az orvos a kórházba, nem ment be, s otthon halt meg apu karjaiban.

Apukám, más volt. Vele mindent meg tudtam beszélni, volt hozzám türelme, és éreztette velem, hogy szeret. Magával vitt mindenhová, s hagyta, hogy segítsek neki. Igazi apa volt, de az anyukám orránál fogva vezette. Apu sokat ivott, ezt el kell mondanom, de nem részegre itta magát, de napi szinten ivott. Miért, azt nem lehet tudni, biztos, hogy az anyu is tehet róla. Nem szállt szembe soha anyuval, így mindent úgy, csinált, hogy anyunak jó legyen. Anyu halála után 3 évvel, ő is elment anyu után. Nem tudott nélküle élni, s feladta.

A bátyámmal szerettük egymást, talán pont azért, mert otthon nem sok szeretetett kaptunk. Az élete romokban hevert, ő is ivott, és nem találta a helyét a világban, a párjait sem jól választotta meg. Nógrád megyében lakott, ahol nagy a szegénység és a munkanélküliség, s ez őt is utolérte. 4 éve alkoholos állapotban öngyilkos lett, nem töltötte be az 50 évet.

A nagymamám, egy csodálatos ember volt, tele szeretettel és önfeláldozással. Sokat dolgozott és mindent megtett a családjáért. Szeretnék ráhasonlítani, mert ő jó ember volt. Még 79 évesen is a kertet kapálta, és nyulakat tenyésztett, pedig majdnem 30 évet egyedül élt le a férje nélkül. Sajnos megbetegedett, és az anyukám halála előtt 2 évvel elment.

Sorban mindenkit elveszítettem, 29 évesen már csak a bátyám élt, de ő is elment, így egyedül vagyok, s hontalan.

Visszatérve hozzám, a tanulásban nem kaptam segítséget, magamra voltam utalva. Nem voltam kitűnő tanuló, talán szorgalmas sem. Jártam egy csomó szakkörbe, sportversenyekre és elsősegélyversenyekre is. Az osztályban ki voltam közösítve a szüleim szegénysége miatt, a házunkban nem volt fürdőszoba, még folyóvíz sem. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem hívtak el a szülinapi bulikba engem. (Felnőtt koromban jártam ki a gimnáziumot, elég jól sikerült). A szomszédban voltak barátaim, akikkel az utcán játszottunk, de főleg hétvégén. Nagyon sokat voltam egyedül, a padláson énekeltem, vagy az apu által épített faházban babáztam. Utáltam a húsvéti ünnepeket, mert hiába öltöztem ki, soha nem jött egy locsolkodó sem. A szüleimtől annyit kaptam, hogy az év végi kirándulásokra el tudtam menni, sőt nyolcadik osztály végén még Németországba is kijutottam. Ezért hálás vagyok, mert ezek az emlékek teszik jobbá a gyerekkoromat. Új ruhát nem igazán kaptam, mindig valaki levetett ruháit hordtam. Amikor elkezdtem a szakmunkásképzőt, kinyílt a világ előttem. Ápolónőnek tanultam, és élveztem minden percét, elég jól ment a latin, valószínű, hogy sikerült volna elvégeznem az iskolát. De az élet és az anyám keresztülhúzta a jövőmet.

Megfogadtam magamnak, soha nem akarok az anyukámra hasonlítani. Soha nem akarok az ő szintjére lesüllyedni, mert ahol ő élt, az egy sivár kietlen világ volt.

S talán pont ezért is van egy hibám, olyasmit szeretnék, amit nagyon nehéz megkapni. Szeretném, ha valaki önzetlenül szeretne, és én is viszont szerethetném, s nem érdekel a pénz, mert nekem fontosabb az, hogy én legyek valakinek a legfontosabb a világon.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Sziasztok!

Gyász

Sziasztok!

Folytatom a történetem, a gyászról, a kétségbeesésről, a tehetetlenségről, majd a belenyugvásról. Sokan írnak arról, hogy a gyásznak 5 szakasza van, biztos, én is átmentem ezeken. Nehéz felidéznem az emlékeket, mert most is ugyanúgy fájnak.

Miután az utolsó sóhaj is elhagyta a testét, a mentősök próbálták visszahozni, de nem tudták. Amikor néztem, ahogy fekszik az ágyon, azt éreztem már nem ő az, érdekes érzés volt, tudtam, ismertem, mégis mintha idegen lett volna. A sógornőm még előtte felhívta a lányait, hogy jöjjenek, mert baj van, mikor megjöttek én mentem ki eléjük, én mondtam meg nekik, nincs apjuk többé. Még hónapokkal előtte, vettem neki egy szép nadrágot, mert mindet kihízta, olyan boldog volt tőle, hogy kaptam rá valót, most elővettem, s abba öltöztettük fel a testvérével. Az egyik lánya elment szólni Magdikának, Laura a szobájában volt, ő Emmát értesítette. Nem is tudom leírni, mit éreztem, éreztünk.

Az első mondata mindenkinek az volt, jobb neki. De miért most, miért nem később, miért nem lehetett volna még csak egy kis időt velem? Elvitték, majd lassan mindenki haza ment, Laurával ketten maradtunk, nem mentünk el sehová, pedig hívtak, ne maradjunk ott. Mit számít? Attól, hogy elmentem volna, a fájdalmat ott is érzem. Ültem az ágyon, s vártam, hogy visszajöjjön, hogy felébredjek a rémálomból. A hiányérzet volt a legrosszabb, hiába néztem körül, már nem láttam, hiába szóltam hozzá, nem válaszolt senki. Nem aludtam semmit, átadtam magam a fájdalomnak. Reggel el kellett intézni a temetést, ki kellett választani az urnát, s a koszorút, a temetést. Magdikával a temetkezési vállalkozónál találkoztam először. Nem tudtam a szemébe nézni, s a bocsánatát kértem. Úgy gondoltam, biztos haragszik rám, mert nem tudtam a fiára vigyázni, hagytam elmenni, én voltam a hibás. Ma már tudom, nem így van, de akkor szörnyű érzés volt, persze Magdika nem így érezte, inkább megköszönte, hogy kitartottam a fia mellett.

Nem tudom, hogy csinálták a többiek, de tudtak sírás nélkül beszélgetni, intézkedni, én nem. Mindenki mást veszített el, gyereket, apát, testvért, de én a másik felemet, a lelki társam, s a többieknek volt aki, fogja a kezét és átölelve vigasztalja. Emma eljött hozzám, a Szentestét az egyik lányánál töltöttük, hogy ne legyünk egyedül otthon, abban a lakásban. Minden karácsonyi díszt leszedtem a lakásban, s nem volt karácsonyfánk sem. A lányánál igen, korábban felállították már, volt vacsora, de nem tudtam másra gondolni, hogy egyedül maradtam, és nélküle kell élnem. Karácsonykor össze szokott jönni a család, ez most így volt. Magdika sütött, főzött, a lányok takarítottak, mindenki úgy csinált mintha nem történt volna semmi. Nem tudtam velük maradni, nem tudtam a volt albérletet látni, ahol elkezdtük a közös életünket. Amikor a család összeült, nem értettem őket, hogy tudnak itt beszélgetni, nevetni és enni, akkor, amikor már nincs közöttünk valaki. Haza mentem, nem tudtam őket elviselni.

A temetésre nem tudok rendesen visszaemlékezni, alig láttam a könnyeimtől, Laura volt velem, de Pityu testvérébe és annak a feleségébe kapaszkodtam. Alig tudtam elköszönni tőle, elég rövid temetés volt, nem adtak időt arra, hogy elbúcsúzzunk tőle rendesen. Állítólag sokan voltak a temetésen, sokan oda jöttek, nem emlékszem senkire sem. A halotti tor számomra érthetetlen, mit ünneplünk? Mire iszunk, eszünk? Mindenki beszélget, s nem azt látom az arcukon, hogy mekkora veszteség érte őket, hanem egy szimpla ebéd a rokonokkal. Vártam, hogy haza mehessek és átadjam magam a fájdalomnak. Nem csak az elvesztést kellett feldolgoznom, az életem is megváltozott.

Egyedül maradtam, munka nélkül, pénz nélkül és ki kellett költöznöm az albérletből, egyedül nem tudtam volna fenntartani. Albérletet kellett keresnem az ünnepek alatt, ami elég elveszett dolog volt. Aztán Magdika javasolta, hogy az egyik rokon anyukája most halt meg, kérdezzem meg, nem e adná ki a lakását nekem, egyszer találkoztam vele. A lányok nem akarták, mert ha nem tudnám fizetni, akkor szégyenbe hoznám őket, nem volt ilyen. Szilveszter napján írtam neki, s bele ment, volt hova mennem. Azt mondta a rokon, hogy nekem segít, mert tudja, milyen jó ember vagyok. Azóta is tartom vele a kapcsolatot, ő is jó ember. A lányok kifizették az előző lakás rezsijét, de minden fillért el kellett számolnom, nem volt pardon. Magdika adott pénzt, hogy ki tudjam fizetni a kauciót, szerencsémre a volt munkahelyemre visszavettek.

A szilvesztert a gyerekekkel töltöttem, Danitól karácsonyra egy apró fát kaptam, hogy még se múljon el anélkül az ünnep. Hetekig nem tudtam bekapcsolni a tv-t, nem tudtam semmit csinálni, olyan voltam, mint a robot. Január végén költöztünk el Laurával, neki jobb lett, mert nem érezte jól magát abban a lakásban. Az egyik ismerőstől kaptunk tv-t, meg ruhákat, csak azért mert állítólag jó ember vagyok és örült annak, hogy megismert. (a háziorvos asszisztense volt). Én vittem magammal a fájdalmat, a bánatot. Elkezdtem dolgozni, de úgy éreztem semmi nem olyan, mint volt, pedig biztos én változtam meg. Összetörtem, padlón voltam. Laura hetekig nem hagyott egyedül, de aztán már ment az apjához hétvégére. Azok a hétvégék, a legrosszabb napok voltak, amikor egyedül voltam, nem volt kihez szólnom, nem volt kivel megosztanom a bánatomat. Nem volt senki, aki azt mondja, ne sírj, majd csak lesz valahogy. A földön ültem és zokogtam.

Magdika sűrűn elhívott, kaptam tőle ennivalót, s sokszor anyagilag is támogatott. Több mint 3 hónapig feketébe jártam, minden héten kimentem hozzá a temetőbe, s beszéltem hozzá, hogy tudja, mennyire hiányzik. Annyira nehéz volt egyedül, hogy nem is tudom elmondani, aki a támaszom volt, nincs többé. Természetesen kezdett a fájdalom csökkenni, meg kellett tanulnom egyedül élni, Magdika és a gyerekeim lettek a támaszom.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor éreztem azt, hogy tovább kell lépnem, talán nyár közepén. Az volt rossz, hogy nap mint nap szembesültem azzal, hogy nincs többé.  A városban, az anyukájánál vagy bárhol is voltam, mindig eszembe jutott, hogy vele is voltam itt, minden rá emlékeztetett.

Eltelt majdnem 3 év azóta, mióta elment. Sok minden történt velem, elköltöztem, új életet kezdtem. A mai nap is hiányzik, a mosolya, az ölelése, azok a csodálatos percek, amiket együtt töltöttünk.  Soha nem szeretett senki úgy, ahogy ő, s tudom nem is lesz senki még egyszer olyan, mint ő. Emma azt mondta, hogy nekünk ez volt megírva, nekem szükségem volt rá, hogy összeszedjem magam, neki rám, hogy végig kísérjem az utolsó útján. Remélem, hogy mindent megtettem azért, hogy könnyebbé tegyem az útját.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

Sziasztok!