Gyász

Sziasztok!

Folytatom a történetem, a gyászról, a kétségbeesésről, a tehetetlenségről, majd a belenyugvásról. Sokan írnak arról, hogy a gyásznak 5 szakasza van, biztos, én is átmentem ezeken. Nehéz felidéznem az emlékeket, mert most is ugyanúgy fájnak.

Miután az utolsó sóhaj is elhagyta a testét, a mentősök próbálták visszahozni, de nem tudták. Amikor néztem, ahogy fekszik az ágyon, azt éreztem már nem ő az, érdekes érzés volt, tudtam, ismertem, mégis mintha idegen lett volna. A sógornőm még előtte felhívta a lányait, hogy jöjjenek, mert baj van, mikor megjöttek én mentem ki eléjük, én mondtam meg nekik, nincs apjuk többé. Még hónapokkal előtte, vettem neki egy szép nadrágot, mert mindet kihízta, olyan boldog volt tőle, hogy kaptam rá valót, most elővettem, s abba öltöztettük fel a testvérével. Az egyik lánya elment szólni Magdikának, Laura a szobájában volt, ő Emmát értesítette. Nem is tudom leírni, mit éreztem, éreztünk.

Az első mondata mindenkinek az volt, jobb neki. De miért most, miért nem később, miért nem lehetett volna még csak egy kis időt velem? Elvitték, majd lassan mindenki haza ment, Laurával ketten maradtunk, nem mentünk el sehová, pedig hívtak, ne maradjunk ott. Mit számít? Attól, hogy elmentem volna, a fájdalmat ott is érzem. Ültem az ágyon, s vártam, hogy visszajöjjön, hogy felébredjek a rémálomból. A hiányérzet volt a legrosszabb, hiába néztem körül, már nem láttam, hiába szóltam hozzá, nem válaszolt senki. Nem aludtam semmit, átadtam magam a fájdalomnak. Reggel el kellett intézni a temetést, ki kellett választani az urnát, s a koszorút, a temetést. Magdikával a temetkezési vállalkozónál találkoztam először. Nem tudtam a szemébe nézni, s a bocsánatát kértem. Úgy gondoltam, biztos haragszik rám, mert nem tudtam a fiára vigyázni, hagytam elmenni, én voltam a hibás. Ma már tudom, nem így van, de akkor szörnyű érzés volt, persze Magdika nem így érezte, inkább megköszönte, hogy kitartottam a fia mellett.

Nem tudom, hogy csinálták a többiek, de tudtak sírás nélkül beszélgetni, intézkedni, én nem. Mindenki mást veszített el, gyereket, apát, testvért, de én a másik felemet, a lelki társam, s a többieknek volt aki, fogja a kezét és átölelve vigasztalja. Emma eljött hozzám, a Szentestét az egyik lányánál töltöttük, hogy ne legyünk egyedül otthon, abban a lakásban. Minden karácsonyi díszt leszedtem a lakásban, s nem volt karácsonyfánk sem. A lányánál igen, korábban felállították már, volt vacsora, de nem tudtam másra gondolni, hogy egyedül maradtam, és nélküle kell élnem. Karácsonykor össze szokott jönni a család, ez most így volt. Magdika sütött, főzött, a lányok takarítottak, mindenki úgy csinált mintha nem történt volna semmi. Nem tudtam velük maradni, nem tudtam a volt albérletet látni, ahol elkezdtük a közös életünket. Amikor a család összeült, nem értettem őket, hogy tudnak itt beszélgetni, nevetni és enni, akkor, amikor már nincs közöttünk valaki. Haza mentem, nem tudtam őket elviselni.

A temetésre nem tudok rendesen visszaemlékezni, alig láttam a könnyeimtől, Laura volt velem, de Pityu testvérébe és annak a feleségébe kapaszkodtam. Alig tudtam elköszönni tőle, elég rövid temetés volt, nem adtak időt arra, hogy elbúcsúzzunk tőle rendesen. Állítólag sokan voltak a temetésen, sokan oda jöttek, nem emlékszem senkire sem. A halotti tor számomra érthetetlen, mit ünneplünk? Mire iszunk, eszünk? Mindenki beszélget, s nem azt látom az arcukon, hogy mekkora veszteség érte őket, hanem egy szimpla ebéd a rokonokkal. Vártam, hogy haza mehessek és átadjam magam a fájdalomnak. Nem csak az elvesztést kellett feldolgoznom, az életem is megváltozott.

Egyedül maradtam, munka nélkül, pénz nélkül és ki kellett költöznöm az albérletből, egyedül nem tudtam volna fenntartani. Albérletet kellett keresnem az ünnepek alatt, ami elég elveszett dolog volt. Aztán Magdika javasolta, hogy az egyik rokon anyukája most halt meg, kérdezzem meg, nem e adná ki a lakását nekem, egyszer találkoztam vele. A lányok nem akarták, mert ha nem tudnám fizetni, akkor szégyenbe hoznám őket, nem volt ilyen. Szilveszter napján írtam neki, s bele ment, volt hova mennem. Azt mondta a rokon, hogy nekem segít, mert tudja, milyen jó ember vagyok. Azóta is tartom vele a kapcsolatot, ő is jó ember. A lányok kifizették az előző lakás rezsijét, de minden fillért el kellett számolnom, nem volt pardon. Magdika adott pénzt, hogy ki tudjam fizetni a kauciót, szerencsémre a volt munkahelyemre visszavettek.

A szilvesztert a gyerekekkel töltöttem, Danitól karácsonyra egy apró fát kaptam, hogy még se múljon el anélkül az ünnep. Hetekig nem tudtam bekapcsolni a tv-t, nem tudtam semmit csinálni, olyan voltam, mint a robot. Január végén költöztünk el Laurával, neki jobb lett, mert nem érezte jól magát abban a lakásban. Az egyik ismerőstől kaptunk tv-t, meg ruhákat, csak azért mert állítólag jó ember vagyok és örült annak, hogy megismert. (a háziorvos asszisztense volt). Én vittem magammal a fájdalmat, a bánatot. Elkezdtem dolgozni, de úgy éreztem semmi nem olyan, mint volt, pedig biztos én változtam meg. Összetörtem, padlón voltam. Laura hetekig nem hagyott egyedül, de aztán már ment az apjához hétvégére. Azok a hétvégék, a legrosszabb napok voltak, amikor egyedül voltam, nem volt kihez szólnom, nem volt kivel megosztanom a bánatomat. Nem volt senki, aki azt mondja, ne sírj, majd csak lesz valahogy. A földön ültem és zokogtam.

Magdika sűrűn elhívott, kaptam tőle ennivalót, s sokszor anyagilag is támogatott. Több mint 3 hónapig feketébe jártam, minden héten kimentem hozzá a temetőbe, s beszéltem hozzá, hogy tudja, mennyire hiányzik. Annyira nehéz volt egyedül, hogy nem is tudom elmondani, aki a támaszom volt, nincs többé. Természetesen kezdett a fájdalom csökkenni, meg kellett tanulnom egyedül élni, Magdika és a gyerekeim lettek a támaszom.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor éreztem azt, hogy tovább kell lépnem, talán nyár közepén. Az volt rossz, hogy nap mint nap szembesültem azzal, hogy nincs többé.  A városban, az anyukájánál vagy bárhol is voltam, mindig eszembe jutott, hogy vele is voltam itt, minden rá emlékeztetett.

Eltelt majdnem 3 év azóta, mióta elment. Sok minden történt velem, elköltöztem, új életet kezdtem. A mai nap is hiányzik, a mosolya, az ölelése, azok a csodálatos percek, amiket együtt töltöttünk.  Soha nem szeretett senki úgy, ahogy ő, s tudom nem is lesz senki még egyszer olyan, mint ő. Emma azt mondta, hogy nekünk ez volt megírva, nekem szükségem volt rá, hogy összeszedjem magam, neki rám, hogy végig kísérjem az utolsó útján. Remélem, hogy mindent megtettem azért, hogy könnyebbé tegyem az útját.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

Sziasztok!