Érzelmek

Sziasztok!!

Ebben a fejezetben, szeretném megosztani veletek az érzéseimet, a csatáimat és a fel nem tett kérdéseimet!

Az utóbbi években nagyon sokszor gondolkodtam az eseményekről, a cselekedeteimről. Néha úgy érzem, mindent elrontottam, néha úgy, talán nem mindent.

Kezdem Emmával kapcsolatban. Amíg az apjával voltam, megpróbáltam jó anya lenni, egészen addig, amíg nem jelent meg István. Könnyebb volt a veszekedések elkerülése véget, úgy tennem, mintha minden rendben lenne. Irigyeltem Emmát, hogy eltud menni a mamáékhoz, ahol megkap mindent. Vagyis nem Emmát, hanem a helyzetet, hogy neki van rá lehetősége elmenekülni. Amióta elment tőlem, nagyon sokszor elgondolkodtam, mi lett volna ha marad. Örökös háború lett volna István és közte, és én lettem volna középen. Hagytam elmenni, pedig István volt az aki betolakodott az életünkbe. Azzal vigasztaltam magam, hogy ahhoz, hogy Emma ne menjen teljesen tönkre, helyesen döntöttem, hogy hagytam elmenni. Az volt a probléma, hogy utána sem viselkedtem anyaként. Nem én fogtam a kezét, amikor beteg volt, nem én vittem orvoshoz, nem vállaltam felelősséget érte. Hagytam, hogy István kettészakítsa a kapcsolatomat a lányommal. Ez súlyos hiba volt, amiért vállalom a felelősséget, hisz én döntöttem rosszul. Visszacsinálni nem tudom, de van még egy pár évem, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire fontos nekem.

Laura és Dani életét akkor tettem tönkre, amikor elmentem tőlük. Azt hittem, hogy az apjuk megváltozik és a gyerekek érdekeit nézve, másként áll az egészhez. Nem tudom másként kifejezni, de tényleg, ha maradok öngyilkos lettem volna. Úgy éreztem nem tudok Istvánnal egy fedél alatt élni, irtóztam tőle.

S mivel én ennyire boldogtalan voltam, a gyerekekkel sem tudtam normálisan viselkedni. Mindig kiabáltam, agresszív voltam velük, a türelmem megszűnt. Én nem ilyen ember vagyok, de a körülmények ezt váltották ki belőlem. Amikor bejelentettem, hogy elmegyek, nem tudtam mi vár rám és rájuk. Az apjuk mindent elkövetett, azért, hogy megutáljanak engem. Én voltam az a nő, aki elhagyta a gyerekeit, pedig nem őket akartam. István hozott olyan helyzetbe, hogy azt kellett tennem, s ezért még jobban megutáltam. A gyerekeknek az elmúlt 5 évben alig vett ruhákat, nem törődött azzal, hogy az állandó kiabálása miatt sokkal nehezebben tudják feldolgozni, hogy elmentem.

Első hónapokban többször lementem, hogy lássák nem veszítettek el teljesen. Minden alkalommal, ordítás lett a vége. Nem tudta elhinni, hogy azért hagytam el, mert nem szerettem, hanem azért mert volt valakim. Soha nem vallaná be, hogy ő is hibás volt a házasságunk megromlásában.  A 16 év alatt, soha egy másodpercre sem csaltam meg, vagy néztem más szemmel egy férfira. Amikor már volt másik párom, István már teljesen begőzölt a helyzettől, mindent elkövetett, hogy a gyerekek cafkának tartsanak. Egyébként a különköltözés után, soha nem mondta, hogy bocsássak meg neki, s nem tett semmit azért, hogy visszaszerezzen. Ja, és 1 hónappal utánam már a társkeresőt bújta.

Emlékszem minden egyes percre, amit az albérletben töltöttem a gyerekeim nélkül. Annyira fájt, hogy azt hittem nem tudom elviselni. Tudtam, nem megyek vissza, nem tudtam megtenni. A munkahelyemen nem tudták, nem vették észre rajtam, elég jól lepleztem a bánatom. Emma mellettem állt, ez sokat segített. Minden alkalommal, amikor a gyerekek visszamentek az apjukhoz, letört egy darab a szívemből. Esténként nyüszítve temetkeztem bele a párnámba, hogy kibőgjem magam. Mert senkinek nem kellett tudnia min megyek keresztül, a gyerekek előtt is játszottam magam. Tudom, én csináltam, megérdemeltem a fájdalmat. A főbérlőm egy aranyos idősebb nő volt, ő segített túl élni. Nagyon sokszor nem volt mit ennem, vagy csak joghurtot ettem. Magdika (főbérlő) nemegyszer jött be, hogy mi a baj, miért nem beszélgetek vele, miben tudna segíteni, mert hallotta, hogy sírok.

Mindenki csak az alapján ítélt meg, amit tettem, de senki nem tudta miért. Habár, a volt szomszédban lakó idős házaspár közölte velem, helyesen cselekedtem, mert azzal az emberrel nem lehet együtt élni. Nagyon sokszor a hatodik szomszédban is hallották az ordítását. Az iskolai ünnepségeken megjelentem, de ez is elmaradt, ahogy nőttek a gyerekek. 2012-ben, amikor meghalt a párom, István a kisfiammal üzent: ha úgy gondolom, menjek vissza és mindent megbocsájt.  Én visszaüzentem: inkább alszom az árokparton, minthogy visszamenjek hozzá. A reakciója érdekes volt, a faluban azt terjesztette, hogy lementem hozzá és könyörögtem fogadjon vissza, de ő erős maradt és nemet mondott.

Minden nap azzal ébredek és fekszem, hogy milyen anya vagyok. Érzik, hogy szeretem őket, azt tudom, de ott hagytam őket annak az embernek a kezébe. István a maga módján ellátta őket, de csak annyiban, hogy enni adott nekik, a lelki nyugalmat nem kapták meg. István nem tud önzetlenül szeretni senkit, addig kell neki, amíg pénzt hoz a házhoz, és úgy táncol, ahogy ő fütyül. Miután már nem, akkor jön a megváltoztál szöveg. Elég sok évet adtam neki arra, hogy megváltozzon, de nem tette, nem is akarta a változást. Már nem számít, csak az időt sajnálom, amit rápazaroltam.

Nagyon sokszor feltettem magamnak azt a kérdés, miért? Miért pont én tudtam, ilyen helyzetbe kerülni, miért egy ilyen férfi került az utamba, s miért nem lehetek boldog. Nekem nem jár a boldogság? Nem vagyok annyira rossz ember. Amióta az eszemet tudom, megpróbáltam alkalmazkodni a másikhoz, s türelemmel várni, hogy egy kicsit a másik is változik, mind a két kapcsolatomban. Amikor hiába vártam, s elkezdtem szóvá tenni, én lettem a rossz és a kötekedő. Megfigyeltem valamit magamon, most is ezt csinálom. A kapcsolatom elején várom, hogy a másik rájöjjön mit is szeretnék, persze a porhintés után. Adok időt a másiknak, lássa meg, mire vágyom, ismerjen meg igazán. Bizonyos idő után elkezdek célozgatni, felhívom a figyelmet a hiányosságokra, s várom, hogy ezek után történjen meg a változás. Eddig nem jött be, mert egyik férfi sem változott meg a kedvemért. Amikor pedig, közlöm, elég volt, akkor mindenki csodálkozik, mi bajom van. Alapból nagyon naiv vagyok, és hiszékeny, s nem látom meg a másik igazi arcát. Lehet, hogy túl sokat várok el másiktól, nem tudom. Sok az, hogy figyeljenek rám, vagy, hogy amit én adok, kapjam is vissza? Én nagyon tudok szeretni, s ha visszakapom, mindent oda adok, hogy a másik is boldog legyen. Eddig egy férfi szeretett úgy, ahogy szerettem volna, s ezért cserébe én is mindent megadtam neki. Nincs annál jobb, mint amikor érzed, hogy másik szívében csak te vagy, és mindent megtenne érted. Mert értékeli, amit én megteszek érte, s meg teszem, mert megérdemli. Sajnos, ez nem sokáig tartott, a halál elvette tőlem.

Tudom, hogy mindhárom gyerekemnek elrontottam a gyerekkorát. S miért? Azért mert úgy éreztem nem kapom meg azt a másiktól amire vágyom, ezért léptem. Nagy árat fizettem érte, de nem eleget. Nehéz döntések ezek az ember életében, mert nem lehet jól dönteni, mert mindenkinek nem lehet megfelelni. Valakinek mindig fájdalmat okozunk. Az biztos, hogy soha nem leszek teljesen boldog, mert a döntéseim következményei végigkísérnek az utamon. Bármi is történt, én egy biztos pont vagyok a gyerekeim életében, ezt nem veheti el tőlem senki.

Nem tudom azt mondani, ezentúl mindent jól csinálok, mert ez hazugság lenne. De megpróbálom, azt megígérem.

Sziasztok!