A kisfiam

Sziasztok!

Kisfiamat Daninak fogom nevezni, ezt a nevet szerettem volna adni neki.

A terhességem egy kicsit nehezebb volt, fájtak a forgóim, fáradékonyabb voltam. Akkora hasam volt, hogy szülés előtt 1 hónappal, mindenki azt kérdezte, mikor lesz már meg. A kiírt időpont előtt 1 nappal hajnalban született meg 4600 gr és 60 cm-el Dani. Nem volt könnyű szülés, minden gyerekemet "rendesen" szültem. Olyan nagy volt Dani, hogy külön kocsit kaptam, és csak abban tologathattam. Úgy éreztem, Danival bezárult egy kör, így teljes minden. Írtam előzőleg, hogy nem várt főtt étel, mert anyósom inkább felmelegítette az ételt, s így haza érkezésem után már nekem kellett mindent csinálnom. Danit már a külön szobába raktuk, így 2 hétig vele aludtam.

Az apja szerette őt, de neki ott volt Laura, így Dani nagyon anyás lett. Az is közre játszott, hogy csak én foglalkoztam vele, a konyhába is úgy főztem, hogy fogta a lábam szárát. Biztos, hogy ő lett anyuci kicsi fia, hiába tagadnám. Nem az apjára hasonlít, inkább az apukámra, ami még jobban tetszik benne. Ő sem szeretett az oviba járni, biztos, hogy az ovival is probléma lehetett. Meséltem milyen sokat veszekedtek és verekedtek Laurával. Dani érezte, hogy jobb helyzetben van, mint Laura, és ki is használta. De ha bajban voltak, akkor rögtön fellángolt köztük a testvéri szeretet.

Történt egyszer, hogy amikor mentem a tanfolyamra olyan hisztit csapott le, hogy a bejárati üveget ököllel betörte. Az apja nem egyszer Laura helyett őt verte meg, pedig nem ő volt a hibás. Nagyon szégyenlős volt, az oviba nem akart szerepelni, mégis nem egyszer főszerepet játszott 1-1 rendezvényen. Sajnos ő is sokáig bepisilt éjszaka, biztos idegi alapon volt neki is. Szőke kisfiú volt, lányos vonásokkal, mára már egy helyes 15 éves kamasz fiú lett.  Mire iskolába ment, Laurától megtanult írni-olvasni, így a  tanárnő nem kedvelte. A tanulásban lepipált mindenkit, most végzett az általánosban és most is kitűnő lett. Ebben Emmára hasonlít, de nem azért, mert szorgalmas, csak jó a memóriája. Mind a három gyerekemre büszke vagyok, mert jó tanulók voltak, pedig a körülményeik nem voltak ideálisak.

2010 volt köztünk a vízválasztó. Amikor elhagytam őket, attól a naptól kezdve már nem volt az anyuci kicsi fia. Az apja maga mellé állította főleg azzal, hogy sajnáltatta magát, erről írok még később. Dani összezavarodott, nem tudta hová álljon. Otthon érezte jól magát a biztonságban, így amikor eljött hozzám, nem találta fel magát. Biztos azért is, mert az apja zsarolta őket, hogy nem szabad volt jól érezni magukat. A későbbi páromhoz nem beszélt, és nem mert a szemébe nézni, mert úgy érezte elárulja az apját ezzel. Kiderült, ő is tehetséges a zenében, annyira, hogy 1 év alatt elvégzett 4 félévet. Most úgy döntött még elvégzi az utolsó évet, és így meg lesz neki az alapfokú, s a középiskolába már be is vették az iskolai zenekarba. Szeret focizni, s állandóan a neten lóg, ezzel menekül a valóságtól el.

Azt a stratégiát vette fel, hogy nem állt senki mellé, külső szemlélőként nézte, hogy dúl a háború. Ahogy, teltek az évek, ő is lassan rájött, hogy nem minden igaz, amit az apja állít, most már kiáll az igazáért.  De még hosszú idő kell ahhoz, hogy hozzám visszataláljon.

A középiskolai felvételin ő teljesített a legjobban, így nagy szeretettel várják őt. Sokat javult a kapcsolatom vele, sok mindent elmond nekem, van, amit csak nekem. Büszke vagyok rá, nagyon. Remélem, egyszer meg tud nekem bocsájtani, mert bármi rosszat is tettem, ő az én kisfiam és szeretem.

Nem sokára folytatom az életem azon részével, hogy sikerült túl élnem egyedül az elszakadást a gyerekeimtől.

Legyen szép napotok!

Sziasztok!