A második házasságom-második rész

Sziasztok!!

Hoztam a folytatást, remélem, nem okoz csalódást.

Ott hagytam abba, hogy elköltöztünk a világvégére, azért hívom annak, mert elég elmaradott falu. István újabb ötlettel állt elő, házasodjunk össze, hogy a kislányunk ne úgy nőjön fel,hogy nem viselem az apja nevét. Mit mondjak? Hozzá mentem. Mikor lejárt a gyesem, elkezdtem munkát keresni, sikertelenül. Éveken keresztül eljátszottam, hogy minden rendben van. Néha-néha kiborultam, de folytattam tovább. Kitaláltuk, hogy honnan is tudnánk pénzt szerezni, ha szülök még egy gyereket. Bevallom, elég nehezen jött össze, mert az együttlétünk egyre ritkábbak lettek, mert elkezdtem távolodni tőle. Elmentem orvoshoz, aki írt fel cseppeket, és rövid időn belül terhes lettem.

Felmerülhet a kérdés, miért szültem még egy gyereket ennek az embernek? Azért, mert úgy éreztem, ha lesz még egy gyerek ő csak az enyém lesz. A kislányunk nagyon apás volt, s ők ketten egy párt alkottak, s én sokszor feleslegesnek éreztem magam. S abban reménykedtem, ha lesz még egy gyerek, elfeledteti velem, hogy mennyire rossz az életem. Tudom, furcsán hangzik, de így menekültem a valóságból. Kislányunk oviba járt, minden nap én vittem és hoztam. Kiderült kisfiunk lesz, ami nagy örömöt okozott nekem. Elég nehezen viseltem a terhességet, nagy volt a baba és a forgóim is fájtak. Nehéz volt az izgő- mozgó kislány mellett pihennem, ráadásul elég sűrűn kellett orvoshoz vinni, az oviból minden betegséget haza hozott. Decemberre vártam a babát, az utolsó hónapokban már alig bírtam felkelni az ágyból. Novemberben István megjegyezte, hogy az egyik ismerős nő mennyivel jobban bírja a terhességet, nekem sem kellene elhagynom magam. A ismerős egy fejjel nagyobb volt nálam, és 20 kg nehezebb, kiderült az én kisfiam nagyobb volt, mint az övé. Az esti fürdetések voltak legnehezebbek, a kád mellé ültem a földre, s úgy fürdettem a kislányunkat. A férjem e közben a híradót nézte.

Az utolsó héten is én mentem el a kislánnyal az orvoshoz, mert ő nem volt hajlandó várakozni. A kiírt időpont előtt egy nappal megindult. A szülés, megszületett a hatalmas kisfiam. A gyerekekről külön fejezetben írok úgy, mint Emmáról. Anyósom lement a férjemhez, hogy segítsen neki ellátni a kislányunkat, s minden előre készített ételt megettek a fagyasztóból. Karácsony előtt egy nappal mentünk haza, és már az első napon főznöm kellett, nem volt segítségem. A kislányom 4,5 éves volt, tele energiával és hozzá jött a kisbaba. Annyi szerencsém volt, hogy a kislányt nem vittem oviba, csak tavasszal. Amint beköszöntött a jó idő, reggel-délután mentem az oviba, egyedül. Hozzá teszem,volt autónk is, de nem ért rá a furikázásra, mert munka után galambászkodott, és kertészkedett.

Természetesen nem változott meg, továbbra sem segített, de elvárta tőlem mindennap a meleg étel, vasalt inget és még a ruháját is nekem kellett kikészítenem minden reggelre.

2001 elején, olyan esemény történt, ami még távolabb lökött tőle. Ezért ezt egy kicsit részletesebben írom le. Egy keddi napon arra lettem figyelmes, hogy a kisfiam nem akar enni, s a cumisüveget is nehezen vette be a szájába, s hőemelkedése lett. Másnap elvittem orvoshoz, de igazából nem találtak semmit nála, egyedül a szájában volt afta szerű valami, s valószínű volt, hogy azért nem tudott enni-inni, mert fájt neki. Kaptunk ecsetelőt, amit nehéz volt használni az egy éves gyereknél. Egész éjjel a karomban volt a kicsi, nagyon nyűgös volt. Csütörtökön nem tudtam letenni a kezemből, egy csepp folyadékot nem ivott, csak aludt az ölemben. Semmit nem tudtam csinálni, arra vártam, hogy haza jöjjön az apja, és átvegye a kicsit. Haza is jött. Megkértem vegye át, de a válasza lehűtött. Mit gondolok én, Ő haza jön fáradtan a munkából, nem fogja a kicsit dajkálni. Majd kiment és a hintaágyban kávézott, cigizett és a galambjait bámulta. Én meg kétségbe voltam esve, mert éreztem baj van.

Kihívtam az orvost, aki rögtön beutalta a kicsit a kórházba, mert kivolt száradva. A kórházba, sajnos egy alkalmatlan orvos volt az ügyeletes, s mivel aludt a kicsi, nem csinált vele semmit. Istvánnak a legnagyobb problémája nem az volt, hogy mi lesz a fiával, hanem az, hogy mit fog kezdeni a lányával, mit ad neki enni és, hogy neki kell elvinni az oviba. Péntek délelőtt a kicsi még mindig aludt, s nem ivott semmit, csak délután tűnt fel a főorvosnőnek, hogy még mindig nem vizsgálta meg. Súlyosan kivolt száradva a baba, és a szája, torka ki volt sebesedve. A doktornő mindenkit szidott, hogy nem vették észre előző este már, hogy mi a probléma. Rögtön infúziót kötöttek be neki, s azt a kicsi babát kikötözték. Az apja bejött látogatni, hozott nekem ruhát, s már ment. Nem váltott fel az ágy mellől, ott hagyott a kétségbeesésben, egyedül. Nagyon nehéz erre visszaemlékeznem, mert még ennyi év után is fáj. Injekciós fecskendővel etettem a kisfiam, s minden kortynál ujjongtam, még a doktornő is velem örült. Kedden mehettünk haza, a házorvos figyelmeztetett, hogy ennek a betegségnek a tüdőgyulladás a lehetséges következménye. A kisfiam soha többé nem vette be a szájába a cumisüveget. Kiderült az oviban kapta el egy másik gyerektől, pedig nem ő járt az oviba.

Mindig van egy utolsó csepp a pohárban, amikor eljön az a pillanat, amikor már nincs több türelem. Már tudtam, hogy a férjem soha nem lesz olyan, amilyennek szerettem volna. Volt egy barátnőm, aki tartotta bennem a lelket, habár István utálta, hogy rajta kívül mással is beszélek. 2003 nyarán kiborultam, s közöltem vele, el akarok válni. Nem értette, vagy csak játszotta a hülyét, Ő nem csinált semmit, miért csinálom ezt. Valaki biztos mondja nekem, hogy váljak el. S ez az ember, biztos a barátnőm, s már azzal is megvádolt, hogy leszbi lettem. Nem volt hova mennem, mert az évek alatt a szüleim meghaltak, egyedül voltam, s nagyon boldogtalan.

Mindent megígért, meg változik, segít majd, többet foglalkozik a gyerekekkel stb. Tudtam, hogy hazudik, s azt is tudtam nem fog megváltozni. Mégis maradtam, mert a gyerekeket használta fel az érveihez.

Minden megváltozott, minden rosszabb lett.

Következő alkalommal elmesélem milyen a pokolban élni.

Köszönöm, ha olvassátok!

Sziasztok!