A második lányom

Sziasztok! 

Ebben a részben szeretném bemutatni a második lányom, akit Laurának fogok nevezni. Az előző részben már említést tettem, hogy a terhességet egyedül vittem végig, mivel az apja visszament a családjához.

Jártam minden hónapban terhes gondozásra, nem volt semmi probléma. A kiírt időpont előtt pár nappal bementem a kórházba, majd augusztus végén 3900 gr és 57 cm-rel megszületett Laura.  Az anyukám nem volt benn nálam, csak apukám egyszer. Csütörtöki napon mehettünk haza a kórházból, otthon nem várt ebéd, s igazából senki. István utána ment még el a ruháiért a régi otthonába. A kislány elég sírós volt, fájt a hasa. Őt sem tudtam sokáig anyatejjel táplálni, ahogy Emmát sem. Laura első szülinapját a borzasztó házban ünnepeltük, szegénységben. Az apja, nem foglalkozott vele, dolgozott és ott volt a fia, Ő volt számára a legfontosabb. Szerette Laurát, egy szintig, de amint kezdett önálló lenni, már problémák voltak vele. Mielőtt betöltötte a három éves korát, újra költöztünk, most már a világvégére. Az óvodát nem szerette, inkább otthon maradt volna.

Elég sok probléma volt vele, éjszaka mindig felkelt, szomjas volt, és sokáig bepisilt. Biztos, hogy azért, mert amikor felkelt az apja ordítva visszadobta az ágyba és elverte a fenekét. Így egy idő múlva, nem mert szólni, ha bepisilt, hanem oda állt az ágyam mellé és arra várt, hogy felébredjek. Volt külön szoba, de nem tudtam rávenni, hogy ott aludjon. Végül nagy nehezen beköltözött a tesójához. Nappal még elvolt az apjával, mert szerette Laura az állatokat és az apja hagyta, hogy vele menjen. Nagyon apás lett, ezért én úgy éreztem egyedül vagyok. Említettem, hogy ezért is lett testvére.

Megszületett a kistesó, de onnantól kezdve Laura megváltozott, s biztos, én is. Most már tudom féltékeny volt az öccsére, mert úgy érezte vele többet foglalkozok. S, hogy felhívja magára a figyelmem elkezdett kiabálva beszélni, s nem "nagy" lányként viselkedett, hanem lement az öccse szintjére. Igaza volt, valamilyen szinten, mert amikor Laurára néztem mindig az apját láttam benne, azt az embert, akit már utáltam. Ráadásul az apja mindig megvédte a tesóival szemben, akkor is, amikor tényleg rossz volt. Laurának a tanulás nem volt annyira könnyű, nagyon sokat veszekedtem vele ez miatt. Mert ha szorgalmas lett volna, kitűnő tanuló lehetett volna, de nem volt az. Ez mellett nagyon nagy benne az önbizalom hiány, ebben ő is rám hasonlít. Kicsi korában szopta az ujját és a fogai elállnak, s szemüveges is. Az évek alatt az apja sajnálta a pénzt a fogszabályzóra.

Vékony, karcsú lány lett, inkább az apjára hasonlít. Eljárt zenélni, néptáncra, de nem csinálta végig, pedig tehetséges volt a zenében. Olyan ügyes volt, hogy közönség előtt is fellépett, nagyon büszke voltam rá. Az iskolában nem volt barátnője, mindenkiben az ellenséget látta, senkiben nem bízott. Elmenni nem igazán mehetett sehová, az apja szerint nem kell. Ahogy nőttek az öccsével egyre rosszabbak lettek. Mindig összeverekedtek, s ordítás lett belőle. Én úgy gondoltam, hogy ha Laura nagylányként viselkedne, akkor nem így lenne vége a játéknak. Sokszor rávágtam a fenekére, s kiabáltam, főleg az apjuk miatt türelmetlen voltam velük. Biztos, hogy a folytonos ordítás miatt is verekedtek annyit az öccsével, Laurát az apja védte, az öccsét én. Bevezettük, hogy délelőtt 1- 1 órát játszhatnak a gépen, ezért nem segített a konyhában.  Amikor megkértem, hogy segítsen az apja mindig mellé állt, nem kell neki, had játsszon.

A tanulásban nekem hazudott, félt tőlem, mert ha kiderült mindig megszidtam. Vallom, hogy inkább fájjon az igazság, mint a hazugság. Laura inkább az apjának mondta meg a rossz jegyeket, mint nekem. Én próbáltam büntetést kiróni, de az apja mindig feloldotta ezeket. Nem mondom, hogy felhőtlen a kapcsolatom vele. Nem olyan lány lett amilyet, szerettem volna, de így is elfogadom, még ha tudom is másként is lehetett volna. Az évek alatt megpróbáltam segíteni neki, hogy több legyen az önbizalma, de az apja miatt ez nem ment.

Amikor 2010-ben elmentem tőlük, Laura lett a célpontja az apjának. Laura kezdte más szemmel nézni az apját, s már nem csak neki adott igazat. Nem próbáltam a gyerekeimet az apjuk ellen uszítani, mert tudtam azzal nem teszek jót nekik. Amikor eljöttem, elkezdtem mesélni az apjáról, mit csinált, milyen is az apja. Ezért nagyon sokszor veszekedtek az apjával, mert Laura kiállt mellettem. Odáig jutott, hogy azt mondta az apjának, hogy nem csodálkozik, hogy elhagytam. Sajnos nem egy házi tündér, nem tudtam rávenni, hogy takarítson, főzzön, stb. Amikor hozzám költözött, úgy éreztem kaptam még egy esélyt tőle. Nem volt sima ügy, akkoriban együtt éltem valakivel, s ez megnehezítette a kibékülést.

Az apja zsarolta őket, nem volt nekik szabad jól érezni magukat nálam, nagyon sokszor szó szerint lepénzelte őket. Laurával is azt csinálta, amit velem, ellenőrizte állandóan, s megtiltotta neki, hogy fesse magát. Az pedig, ha jól érezte magát velem, egyenesen bűn volt. 2,5 évig velem lakott, jóban-rosszban, volt egy év, amikor csak ketten éltünk, nagy szegényégben. Igazából, nem mondhatok rá rosszat, mert nagyon ritkán panaszkodott, s elviselte, ha nem volt mit ennünk. Közelebb kerültünk, de újra közbe szólt az élet.

Amikor felköltöztem Pestre, Laura visszament az apjához, s megbeszéltük, ha kijárta a fél évet, jön utánam. Másként döntött. Próbáltam egyengetni a jövőjét, hogy legyen életcélja, tudja, mi akar lenni. Úgy nézett ki, talán sikerül. Megbeszéltük, ha felveszik a főiskolára, ide költözik Pestre. Sajnos, sok minden megváltozott. Másként döntött, a tanulás katasztrofálisan ment, az életcélja már nem volt annyira fontos a számára. Én csak néztem, mi lett az én kicsi lányomból, azon törtem a fejem, hogy tudom újra visszaterelni a helyes útra. Tehetetlen voltam, kétségbe esett, és tanácstalan. Hónapokon keresztül alig beszéltünk, mert amikor megtudtam róla valami negatívumot, mindig összevesztem vele.

Kiderült, nagyon sokat hazudott, nem csak nekem, hanem az apjának és a tesóinak is. Igazából azért hazudott, hogy mindenkinek megfeleljen, mert mindig azt a választ adta, amit elvártunk tőle. Az írásbeli érettségije után elköltözött az apjától, s most egy fiúval él együtt. Azt írta a búcsúlevelében, hogy már nem tudott a börtönben tovább élni. A vizsgái nem sikerültek, nem vették fel a főiskolára.

Tudom, hogy mi is tehetünk arról, hogy ilyen felnőtt lett. Másmilyen lett volna, ha a szülei normálisak lettek volna, s nem egy háborúban nő fel.  Én csak azt szerettem volna, ha felkészül a felnőtt életre és felelősség teljes lesz, aki tudja, mit akar. A mai világban a tanulással tud több lenni a gyerek, mint a szülei, s ezt a lehetőséget dobta el.

Bármit is hoz neki a jövő, én az anyja leszek, és szeretem.

Köszönöm a figyelmet!

Sziasztok!