Gyász

Sziasztok!

Folytatom a történetem, a gyászról, a kétségbeesésről, a tehetetlenségről, majd a belenyugvásról. Sokan írnak arról, hogy a gyásznak 5 szakasza van, biztos, én is átmentem ezeken. Nehéz felidéznem az emlékeket, mert most is ugyanúgy fájnak.

Miután az utolsó sóhaj is elhagyta a testét, a mentősök próbálták visszahozni, de nem tudták. Amikor néztem, ahogy fekszik az ágyon, azt éreztem már nem ő az, érdekes érzés volt, tudtam, ismertem, mégis mintha idegen lett volna. A sógornőm még előtte felhívta a lányait, hogy jöjjenek, mert baj van, mikor megjöttek én mentem ki eléjük, én mondtam meg nekik, nincs apjuk többé. Még hónapokkal előtte, vettem neki egy szép nadrágot, mert mindet kihízta, olyan boldog volt tőle, hogy kaptam rá valót, most elővettem, s abba öltöztettük fel a testvérével. Az egyik lánya elment szólni Magdikának, Laura a szobájában volt, ő Emmát értesítette. Nem is tudom leírni, mit éreztem, éreztünk.

Az első mondata mindenkinek az volt, jobb neki. De miért most, miért nem később, miért nem lehetett volna még csak egy kis időt velem? Elvitték, majd lassan mindenki haza ment, Laurával ketten maradtunk, nem mentünk el sehová, pedig hívtak, ne maradjunk ott. Mit számít? Attól, hogy elmentem volna, a fájdalmat ott is érzem. Ültem az ágyon, s vártam, hogy visszajöjjön, hogy felébredjek a rémálomból. A hiányérzet volt a legrosszabb, hiába néztem körül, már nem láttam, hiába szóltam hozzá, nem válaszolt senki. Nem aludtam semmit, átadtam magam a fájdalomnak. Reggel el kellett intézni a temetést, ki kellett választani az urnát, s a koszorút, a temetést. Magdikával a temetkezési vállalkozónál találkoztam először. Nem tudtam a szemébe nézni, s a bocsánatát kértem. Úgy gondoltam, biztos haragszik rám, mert nem tudtam a fiára vigyázni, hagytam elmenni, én voltam a hibás. Ma már tudom, nem így van, de akkor szörnyű érzés volt, persze Magdika nem így érezte, inkább megköszönte, hogy kitartottam a fia mellett.

Nem tudom, hogy csinálták a többiek, de tudtak sírás nélkül beszélgetni, intézkedni, én nem. Mindenki mást veszített el, gyereket, apát, testvért, de én a másik felemet, a lelki társam, s a többieknek volt aki, fogja a kezét és átölelve vigasztalja. Emma eljött hozzám, a Szentestét az egyik lányánál töltöttük, hogy ne legyünk egyedül otthon, abban a lakásban. Minden karácsonyi díszt leszedtem a lakásban, s nem volt karácsonyfánk sem. A lányánál igen, korábban felállították már, volt vacsora, de nem tudtam másra gondolni, hogy egyedül maradtam, és nélküle kell élnem. Karácsonykor össze szokott jönni a család, ez most így volt. Magdika sütött, főzött, a lányok takarítottak, mindenki úgy csinált mintha nem történt volna semmi. Nem tudtam velük maradni, nem tudtam a volt albérletet látni, ahol elkezdtük a közös életünket. Amikor a család összeült, nem értettem őket, hogy tudnak itt beszélgetni, nevetni és enni, akkor, amikor már nincs közöttünk valaki. Haza mentem, nem tudtam őket elviselni.

A temetésre nem tudok rendesen visszaemlékezni, alig láttam a könnyeimtől, Laura volt velem, de Pityu testvérébe és annak a feleségébe kapaszkodtam. Alig tudtam elköszönni tőle, elég rövid temetés volt, nem adtak időt arra, hogy elbúcsúzzunk tőle rendesen. Állítólag sokan voltak a temetésen, sokan oda jöttek, nem emlékszem senkire sem. A halotti tor számomra érthetetlen, mit ünneplünk? Mire iszunk, eszünk? Mindenki beszélget, s nem azt látom az arcukon, hogy mekkora veszteség érte őket, hanem egy szimpla ebéd a rokonokkal. Vártam, hogy haza mehessek és átadjam magam a fájdalomnak. Nem csak az elvesztést kellett feldolgoznom, az életem is megváltozott.

Egyedül maradtam, munka nélkül, pénz nélkül és ki kellett költöznöm az albérletből, egyedül nem tudtam volna fenntartani. Albérletet kellett keresnem az ünnepek alatt, ami elég elveszett dolog volt. Aztán Magdika javasolta, hogy az egyik rokon anyukája most halt meg, kérdezzem meg, nem e adná ki a lakását nekem, egyszer találkoztam vele. A lányok nem akarták, mert ha nem tudnám fizetni, akkor szégyenbe hoznám őket, nem volt ilyen. Szilveszter napján írtam neki, s bele ment, volt hova mennem. Azt mondta a rokon, hogy nekem segít, mert tudja, milyen jó ember vagyok. Azóta is tartom vele a kapcsolatot, ő is jó ember. A lányok kifizették az előző lakás rezsijét, de minden fillért el kellett számolnom, nem volt pardon. Magdika adott pénzt, hogy ki tudjam fizetni a kauciót, szerencsémre a volt munkahelyemre visszavettek.

A szilvesztert a gyerekekkel töltöttem, Danitól karácsonyra egy apró fát kaptam, hogy még se múljon el anélkül az ünnep. Hetekig nem tudtam bekapcsolni a tv-t, nem tudtam semmit csinálni, olyan voltam, mint a robot. Január végén költöztünk el Laurával, neki jobb lett, mert nem érezte jól magát abban a lakásban. Az egyik ismerőstől kaptunk tv-t, meg ruhákat, csak azért mert állítólag jó ember vagyok és örült annak, hogy megismert. (a háziorvos asszisztense volt). Én vittem magammal a fájdalmat, a bánatot. Elkezdtem dolgozni, de úgy éreztem semmi nem olyan, mint volt, pedig biztos én változtam meg. Összetörtem, padlón voltam. Laura hetekig nem hagyott egyedül, de aztán már ment az apjához hétvégére. Azok a hétvégék, a legrosszabb napok voltak, amikor egyedül voltam, nem volt kihez szólnom, nem volt kivel megosztanom a bánatomat. Nem volt senki, aki azt mondja, ne sírj, majd csak lesz valahogy. A földön ültem és zokogtam.

Magdika sűrűn elhívott, kaptam tőle ennivalót, s sokszor anyagilag is támogatott. Több mint 3 hónapig feketébe jártam, minden héten kimentem hozzá a temetőbe, s beszéltem hozzá, hogy tudja, mennyire hiányzik. Annyira nehéz volt egyedül, hogy nem is tudom elmondani, aki a támaszom volt, nincs többé. Természetesen kezdett a fájdalom csökkenni, meg kellett tanulnom egyedül élni, Magdika és a gyerekeim lettek a támaszom.

Nem tudom pontosan megmondani, mikor éreztem azt, hogy tovább kell lépnem, talán nyár közepén. Az volt rossz, hogy nap mint nap szembesültem azzal, hogy nincs többé.  A városban, az anyukájánál vagy bárhol is voltam, mindig eszembe jutott, hogy vele is voltam itt, minden rá emlékeztetett.

Eltelt majdnem 3 év azóta, mióta elment. Sok minden történt velem, elköltöztem, új életet kezdtem. A mai nap is hiányzik, a mosolya, az ölelése, azok a csodálatos percek, amiket együtt töltöttünk.  Soha nem szeretett senki úgy, ahogy ő, s tudom nem is lesz senki még egyszer olyan, mint ő. Emma azt mondta, hogy nekünk ez volt megírva, nekem szükségem volt rá, hogy összeszedjem magam, neki rám, hogy végig kísérjem az utolsó útján. Remélem, hogy mindent megtettem azért, hogy könnyebbé tegyem az útját.

Köszönöm, hogy elolvastátok.

Sziasztok!

Szerelem és halál- második rész

Sziasztok!!

Az előző fejezetben nem írtam le, de 2011 nyarán albérletbe költöztünk, az volt a legjobb mindenkinek, s Laura is szeptemberben hozzánk költözött. Pityut leszázalékolták a nyáron, így állandóan otthon volt. 2012 februárjában újabb költözés, mert az előző lakás egészségtelen volt a számára.

Sajnos már tavasztól elkezdett súlyosbodni az állapota, hiába szedett vízhajtót, már nem használt neki. Tavasszal bekerült a kórházba, lecsapolták a vizet, mert már nagyon sok volt benne. A kórházról nehéz jót mondanom, egyszerűen felfoghatatlan, ami ott megy. Ráadásul Pityu annyira ragaszkodott hozzám, hogy szinte csak én lehettem benn vele, senkit nem akart látni. Ez a számomra "teher" volt, mert minden nap a kórházba voltam nála. Hétvégén akár 12 órát benn töltöttem vele, mert amikor nem voltam nála, lelkiismeret furdalásom volt. Amikor hazaengedték, otthon folytatódott az ápolás. Nagyon nehezen mozgott, s elég depressziós is lett.

Azt sajnálta a legjobban, hogy nekem nem tudta megadni azt, amit szeretne, amit szerinte megérdemelnék. Nem egyszer mondta, hagyjam el, nem érdemli meg azt, hogy szeressem. Egyszerűen szerettem, nem tudtam volna nélküle élni. Nyáron újabb tünetek jelentkeztek, az alvásból nem ébredt fel, reagált a hangunkra, de nem tudta hol van. Egyszer nem tudtam elérni a telefonon, a lánya ment el hozzá, s kiderült megint nincs tudatánál. Pestre hoztuk be, de nem tudták megmondani mi lehet az oka a kiesett időnek, mert amikor felébredt nem emlékezett semmire. (Csak annyit, szegény Laura ezt a betegséget végig asszisztálta, nem tudtam rá figyelni, sajnos). Egy alkalommal nem tudtam felébreszteni, agresszív volt, s nagyon be volt vizesedve. A mentő bevitte a kórházba, vele mentem. Sajnos mindig a kardiológiára került, ami a legrosszabb osztály volt. Kikötözték, katétert raktak be, s egyszerűen a nővér kiabált vele, hogy maradjon nyugton, mert utólag kiderült részegnek nézte. Ahelyett, hogy megkérdezte volna, mégis mi baja van. Az orvos közölte, hogy csoda, hogy életben van. Nem volt tudatánál, nem hallgatott senkire, de amikor a hangom meghallotta lecsendesedett, lenyugodott, mindenki megdöbbent a jeleneten. Olyan hatással voltam rá, mint senki más, annyira közel álltunk.

Napi 10-12 órát benn voltam nála, állandóan könyörgött vigyem haza, nem akart ott lenni. A szívem szakadt meg, annyira sajnáltam szegényt. Haza engedték, rá nem sokára Pestre feküdt be, mert szívátültetés lehetősége merült fel, de előtte kivizsgálás szükséges. A vizsgálati eredmények kimutatták, a szívbetegsége a legkevesebb, a mája 40%-a működött csak, így nem jöhetett számításba a műtét. A májra nincs gyógyszer, nem tudtak rajta segíteni. Augusztusban már én is kezdtem depressziós lenni, tehetetlen voltam. Emma jött el, hogy pár órára kiszakítson, s kikapcsolódjak. Majd haza mentem és folytattam a szerelmem ellátását, ápolását. Pityu megérezte, hogy nem éri meg az újévet, nagyon depressziós volt, meg akart halni. Azt mondta a háziorvosa, hogy csak azért él, mert én itt tartom, hogy annyira szeret, s nem tud itt hagyni.

Ősszel újra kórház, most nem a kardiológia, a vizet csapolták le tőle, az az osztály jobb volt, de ott sem akart maradni. Nagyon nehezen mozgott, még az is nehezére esett, hogy a fürdőbe kimenjen. Történt egyszer, hogy annyira felment a vérnyomása, rohamot kapott, nem tudtam mit tegyek, rángatózott és fura hangokat adott ki, nem tudott beszélni, idővel elmúlt, nem szólhattam orvosnak. Néha úgy éreztem nem bírom, ki voltam fáradva, testileg, lelkileg, de csináltam, mert végig hittem abban, hogy jobban lesz, nem akartam szembe nézni a valósággal. Annyira rossz volt látnom, hogy az a férfi, aki megmentett, aki a mindenem, ilyen beteg. Dolgoztam egész idő alatt, de tudtam egyre nehezebben tudok a munkámra figyelni.

S novemberben, elindult a végső csata az életért. Már két napja nem tudott pisilni, mondtam hívjunk orvos, de nem engedte. Másnap elmentem dolgozni, és hiába hívtam, nem vette fel a telefont, délben haza mentem, nem volt tudatánál. Mentőt hívtam, alig tudták visszahozni az életbe, az orvos azt mondta, nem tud vele mit csinálni, leállt a veséje és a szíve is alig vert. Élt, de, hogy... Egyik nap jól volt, másnap aludt. Amikor aludt pelenkázni kellett, etetni és itatni. (Az kiderült, hogy a mája annyira nem működött már, hogy a toxikus anyagok az agyába kerültek). A kezelőorvosa meggyanúsított, hogy én adok valami gyógyszert neki, s attól alszik, de aztán rájöttem ők szedálják le. Attól a naptól kezdve, hogy kórházba került, nem dolgoztam, vele voltam. Reggel 7 előtt benn voltam és este 7 után mentem haza.

Egy vasárnap, amikor nem volt tudatánál egy szókimondó nővér felvilágosított, arról, hogy el fog menni, és készüljek fel rá, mert nincs sok ideje hátra. Akkor törtem össze, akkor döbbentem rá, hogy itt nem lesz csoda, nem fog meggyógyulni már. Bejöttek hozzá a családtagjai, de én voltam az, aki nap, mint nap az ágya mellett ültem. Egyik nap egy látogató megkérdezte, hogy bírom, minden nap látja, hogy ott vagyok reggeltől-estig, hogy csinálom, ő nem tud ott maradni az apukájával. Azt mondtam csak annyi, hogy szeretem, s ez annyi erőt ad, hogy tartom magam. Kérdezte, csak ennyi: szeretem?  Igen, mert ő volt az az ember, akit magam elé helyeztem, s tudom ezáltal minden másról megfeledkeztem. Én tartottam benne a lelket, nekem könyörgött vigyem haza. Az igaz, hogy haza mentem és otthon omlottam össze Laura karjaiba, még az volt a szerencsénk, hogy kaptunk ételt a családtól, s így ezzel nem kellett foglalkoznom.

Amikor tudatánál volt, könyörgött vigyem haza, nagy nehezen kiengedték, de tudták, hogy nem sok ideje van hátra. A lányai szerették volna, ha bekerül egy intézetbe, ahol ellátják őt, de nem engedtem, mert az már a lemondás lett volna. Haza mentünk. Otthon is váltakozott a jó és rossz nap, pelenkáztam, etettem, fürdettem és tanítottam újra élni. Elfelejtette, hogy kell kezelni a távirányítót, a villanykapcsolót használni, kifejezni magát és írni-olvasni. Követelőző lett, állandóan enni akart, a kórházban lefogyott 30 kg, főleg víz volt, meg az étkezés hiánya is. Otthon külön neki főztem, s vitatkoztam vele, hogy ne egyen mindig. Egy tiszta pillanatában feltett nekem egy kérdést: cicám ez most már mindig így lesz, nem leszek jobban? Hazudtam neki, mert hinni akartam benne, hogy jobban lesz. Nagyon nehéz volt egyedül ellátnom, néha bőgve cseréltem ki a pelenkáját, de örültem, amikor ébren volt és rendesen evett, s tudtunk beszélgetni. Egyik nap összeveszett velem, mert nem adok neki enni, rosszul esett, pedig tudtam, hogy néha fel sem ismer. A laboreredményei javultak, de a tudata nem tisztult ki rendesen.

2012.12.20-án megint a rossz napja volt, egyedül voltam vele, egész nap aludt, s néha hörgött. Az orvos szerint nincs baj, azért hörög, mert lenyeli a nyálát.  Este nem tudtam megfordítani, kb. 130 kg volt, ezért elhívtam a testvérét, hogy segítsenek. Eljöttek, s mivel úgy láttuk ez több mint sima alvás kihívtuk a mentőt. Amikor a mentő megérkezett a testvére és az én karomban fekve, elment örökre. Nem tudtak rajta segíteni.

Neki jobb lett, de nekem nem. Úgy éreztem, azért ment el, mert nem eléggé szerettem, s nem tudtam visszatartani.

Köszönöm, ha elolvastad, legközelebb folytatom.

Sziasztok!

Szerelem és halál- első rész

Sziasztok!!

Nem tudom, hogy vezessem be nektek ezt a fejezetet. A megtalált "boldogságról", a betegségről és a halálról írok.

Miután eljöttem a férjemtől, albérletbe költöztem, a főbérlő Magdika, egy jó szívű asszony, és ott volt a fia. Nem volt szimpatikus, rossz passzban volt, cigizett, láttam iszik, és egyébként sem volt jó képű. Padlón voltam, Magdika nyújtott segítő kezet, azóta a fogadott anyukám. Az albérletem egy lakrész volt az ő házuk mögött, nem volt nagy, de nekem elég, s a gyerekek is elfértek benne. Magdika próbált kirángatni a depressziómból, sokszor kicsalogatott a hintaágyra, beszélgessünk, de nem igazán tudtam feloldódni. Az évek alatt begubóztam, nem tudtam beszélgetni, kinyílni másoknak. A fiát Pityunak hívták, nem tudnám másként nevezni. Pityunak nem voltam szimpatikus, betolakodtam az életükbe, de az anyukája miatt beleegyezett, hogy ott lakjam.

Lassan, pár hét alatt jutottam oda, hogy beszélgessek Magdikával és a párjával, de Pityut kerültem. Főleg  azután, hogy észrevettem, hogy másként néz rám, egyszer megjegyzést is tett, hogy én mindig csinos vagyok. Emmának még mondtam is, hogy ezzel az emberrel nem tudnék kimenni az utcára. Egyébként is volt elég bajom, nem akartam vele is foglalkozni, de Magdika egy kerítőnő volt. Minden áron azt akarta, hogy legalább beszélgessek a fiával, a körülményeket is megteremtette. Majdnem két hónapja laktam ott, amikor először beszélgettem vele, de akkor elég hosszan. Ültem a hintaágyban, ő a széken és hallgatta az életem, néha kérdezett és véleményezett, nagyon jó hallgatóság volt. Nekem arra volt szükségem, hogy kibeszéljem a fájdalmam, ő meg ott volt. Onnantól kezdve, egyre többször kiültem közéjük, Magdika ilyenkor mindig ott hagyott minket.

Egyik nap megjegyeztem, hogy ma van házassági évfordulóm, Pityu így reagált: ha az én feleségem lennél egy utánfutó rózsával jönnék érted, hogy gyere vissza hozzám. Nagyon jól esett, főleg mert nem ismertük egymást, mert amit el is meséltünk magunkról, kevés volt.  Elég sokat sírtam, néha csak úgy rám tört, minden ok nélkül. Egyszer kinn ültünk négyen és beszélgettünk, aztán rám tört a bőgés, mert eszembe jutott, hogy mennyire egyedül vagyok. Biztos nem tűntem normálisnak. Pityu elkezdett célozgatni, hogy mi lenne, ha adnék neki egy esélyt, hogy nem minden férfi olyan, mint a férjem volt. Féltem, mert annyi fájdalom volt bennem, hogy nem tudtam elengedni magam.

Egyik ilyen beszélgetés után alig aludtam, mert ő járt az eszembe, s még sms-t is írtam neki, miért pont én kellenék neki, hisz nem érek én olyan sokat. Válaszolt, pedig nem tudott sms-t írni, azt írta, hogy egy második esélyt mindenki megérdemel az élettől. Másnap a munkám miatt egy másik városba kellett mennem, és az út vége előtt defektet kaptam, soha nem volt még. Ott álltam a pusztában, és Pityut hívtam, hogy segítsen. Szó nélkül elindult, pedig azt se tudta merre induljon, de eljött és kicserélte a kereket, de az se volt jó, így inkább hazáig kísért. Amikor eljött segíteni, annyira kivoltam idegileg, s annyira szerettem volna, ha átölel, szükségem lett volna arra, hogy valaki átöleljen. Haza mentünk, és a nap hátralévő részében beszélgettünk, egészen addig, amíg nem mentem el a gyerekeket meglátogatni. Mielőtt elindultam, nagyon fűzte a fejem, s még jobban hasson rám, megcsókolt. Elindultam a gyerekekhez, s rájöttem, nincs veszíteni valóm, ha neki én kellek, akkor miért ellenkezem? Írtam neki, hogy ok, és onnantól kezdve meg tapasztaltam, milyen is az, amikor szeretnek.

Az nap estétől, együtt voltunk, majdnem minden napot, kivéve, amikor kórházban volt. Milyen érzés volt szeretve lenni?

Mit is írjak ide... Amikor az ember úgy érzi, nem akar a másiktól egy percet sem távol tölteni, amikor beleremeg, ha meghallja a hangját. Amikor sietsz haza a másikhoz, mert tudod vár rád, s amikor vele vagy, mindenről el tudsz feledkezni. Érzed, hogy a másik mindent megadna neked, csak annyit kér cserébe, te is szeresd. 39 évesen kaptam meg az élettől, hogy átéljem ezt az érzést, úgy éreztem a fellegekben járok. De a valóság elég hamar utolért, s megmutatta, nekem nem jár ez, nekem a boldogság luxus.

A gyerekek nehezen fogadták el, de az biztos, hogy az apjuk miatt is volt. A körülményektől függetlenül, boldog voltam. Pityu el tudta velem hitetni én is értékes ember vagyok, szép, kívánatos és neki a legfontosabb, rám várt eddig. Amikor reggel az ágyba hozta a kávém, sőt volt olyan is, hogy a reggelit. Életemben először főzött rám egy férfi, mert el kellett utaznom, s amikor visszajöttem, ott várt a buszmegállóba. Melyik nő nem szeretné ezt a férfit? Túl volt egy házasságon, ami elég rosszul végződött, ő is megsérült, ahogy én is. A gyerekei lassan fogadtak el, (három lánya van), de ez, az apjukat nem érdekelte, boldog volt velem, s Magdika nagyon örült nekünk. Nem mondom azt, hogy minden zökkenőmentesen zajlott, és nem voltak összezördülések, de az egymás iránt érzett szeretet, nem engedte, hogy haragudjunk egymásra.

Ez a felhőtlen boldogság nem sokáig tartott, decemberben már kiderült, nincs valami rendben a szexualitás terén, cukorbeteg volt, s ez miatt nem ment minden simán. Kapott gyógyszert, de az időzített együttlétek sok problémát okoztak, s ezért kb. 5-6 hónappal a kapcsolatunk kezdetétől fogva megszűnt kettőnk között a szex. 2011 elején kórházba ment kivizsgálás céljából, attól kezdve naponta ötször kellett megszúrnia magát. 1 hétig volt kórházban, az idő alatt én végig bőgtem minden napot, annyira hiányzott. A kórházban letette a cigit, s megfogadta nem iszik többet, mert mindent meg akart tenni azért, hogy velem sokáig boldog legyen. A cukorbetegségén kívül szívproblémai is voltak, hamar elfáradt, bevizesedett és fulladt.

Nyáron egy apró seb keletkezett a lábán, kiderült orbánca van, kórházba került. Először a mi városunkba volt, majd elvitték messzebbre, mindennap benn voltam nála, nem tudtam egy napot sem kibírni nélküle. Miután haza engedték, továbbra is kötözni kellett a lábát, én csináltam, hosszú heteken keresztül, akár éjszaka is. Történt egyszer, hogy reggel levettük a kötést egy ér megpattant lábába, nyomókötést kellett csinálnom, mentő, majd összevarrták neki, onnantól kezdve hetente kétszer kijárt egy nővér, s segített kötözni.  Szívének 42% működött, ezért vizesedett be állandóan, magas volt a vérnyomása, túlsúlyos volt, cukorbeteg. Nem tudott járni a lába miatt, a szíve miatt, alig mozdultunk ki, de mégis bíztam abban, hogy ez átmeneti állapot. Tévedtem...

Fel lehetne tenni a kérést, miért maradtam vele, hisz tudhattam volna, sok jóra nem számíthatok. Mégis... Amikor a másiktól, csak azt hallod, érzed, hogy te a vagy a mindene, hogy te egy angyal vagy, minden pillanatban érzed a ragaszkodást, nem szabad elmenni, mert a biztonságot kapod meg.

Maradtam, s nagyon nehéz időszakon mentem keresztül, de örülök, hogy végig vele maradtam.

 Sziasztok!

Érzelmek

Sziasztok!!

Ebben a fejezetben, szeretném megosztani veletek az érzéseimet, a csatáimat és a fel nem tett kérdéseimet!

Az utóbbi években nagyon sokszor gondolkodtam az eseményekről, a cselekedeteimről. Néha úgy érzem, mindent elrontottam, néha úgy, talán nem mindent.

Kezdem Emmával kapcsolatban. Amíg az apjával voltam, megpróbáltam jó anya lenni, egészen addig, amíg nem jelent meg István. Könnyebb volt a veszekedések elkerülése véget, úgy tennem, mintha minden rendben lenne. Irigyeltem Emmát, hogy eltud menni a mamáékhoz, ahol megkap mindent. Vagyis nem Emmát, hanem a helyzetet, hogy neki van rá lehetősége elmenekülni. Amióta elment tőlem, nagyon sokszor elgondolkodtam, mi lett volna ha marad. Örökös háború lett volna István és közte, és én lettem volna középen. Hagytam elmenni, pedig István volt az aki betolakodott az életünkbe. Azzal vigasztaltam magam, hogy ahhoz, hogy Emma ne menjen teljesen tönkre, helyesen döntöttem, hogy hagytam elmenni. Az volt a probléma, hogy utána sem viselkedtem anyaként. Nem én fogtam a kezét, amikor beteg volt, nem én vittem orvoshoz, nem vállaltam felelősséget érte. Hagytam, hogy István kettészakítsa a kapcsolatomat a lányommal. Ez súlyos hiba volt, amiért vállalom a felelősséget, hisz én döntöttem rosszul. Visszacsinálni nem tudom, de van még egy pár évem, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire fontos nekem.

Laura és Dani életét akkor tettem tönkre, amikor elmentem tőlük. Azt hittem, hogy az apjuk megváltozik és a gyerekek érdekeit nézve, másként áll az egészhez. Nem tudom másként kifejezni, de tényleg, ha maradok öngyilkos lettem volna. Úgy éreztem nem tudok Istvánnal egy fedél alatt élni, irtóztam tőle.

S mivel én ennyire boldogtalan voltam, a gyerekekkel sem tudtam normálisan viselkedni. Mindig kiabáltam, agresszív voltam velük, a türelmem megszűnt. Én nem ilyen ember vagyok, de a körülmények ezt váltották ki belőlem. Amikor bejelentettem, hogy elmegyek, nem tudtam mi vár rám és rájuk. Az apjuk mindent elkövetett, azért, hogy megutáljanak engem. Én voltam az a nő, aki elhagyta a gyerekeit, pedig nem őket akartam. István hozott olyan helyzetbe, hogy azt kellett tennem, s ezért még jobban megutáltam. A gyerekeknek az elmúlt 5 évben alig vett ruhákat, nem törődött azzal, hogy az állandó kiabálása miatt sokkal nehezebben tudják feldolgozni, hogy elmentem.

Első hónapokban többször lementem, hogy lássák nem veszítettek el teljesen. Minden alkalommal, ordítás lett a vége. Nem tudta elhinni, hogy azért hagytam el, mert nem szerettem, hanem azért mert volt valakim. Soha nem vallaná be, hogy ő is hibás volt a házasságunk megromlásában.  A 16 év alatt, soha egy másodpercre sem csaltam meg, vagy néztem más szemmel egy férfira. Amikor már volt másik párom, István már teljesen begőzölt a helyzettől, mindent elkövetett, hogy a gyerekek cafkának tartsanak. Egyébként a különköltözés után, soha nem mondta, hogy bocsássak meg neki, s nem tett semmit azért, hogy visszaszerezzen. Ja, és 1 hónappal utánam már a társkeresőt bújta.

Emlékszem minden egyes percre, amit az albérletben töltöttem a gyerekeim nélkül. Annyira fájt, hogy azt hittem nem tudom elviselni. Tudtam, nem megyek vissza, nem tudtam megtenni. A munkahelyemen nem tudták, nem vették észre rajtam, elég jól lepleztem a bánatom. Emma mellettem állt, ez sokat segített. Minden alkalommal, amikor a gyerekek visszamentek az apjukhoz, letört egy darab a szívemből. Esténként nyüszítve temetkeztem bele a párnámba, hogy kibőgjem magam. Mert senkinek nem kellett tudnia min megyek keresztül, a gyerekek előtt is játszottam magam. Tudom, én csináltam, megérdemeltem a fájdalmat. A főbérlőm egy aranyos idősebb nő volt, ő segített túl élni. Nagyon sokszor nem volt mit ennem, vagy csak joghurtot ettem. Magdika (főbérlő) nemegyszer jött be, hogy mi a baj, miért nem beszélgetek vele, miben tudna segíteni, mert hallotta, hogy sírok.

Mindenki csak az alapján ítélt meg, amit tettem, de senki nem tudta miért. Habár, a volt szomszédban lakó idős házaspár közölte velem, helyesen cselekedtem, mert azzal az emberrel nem lehet együtt élni. Nagyon sokszor a hatodik szomszédban is hallották az ordítását. Az iskolai ünnepségeken megjelentem, de ez is elmaradt, ahogy nőttek a gyerekek. 2012-ben, amikor meghalt a párom, István a kisfiammal üzent: ha úgy gondolom, menjek vissza és mindent megbocsájt.  Én visszaüzentem: inkább alszom az árokparton, minthogy visszamenjek hozzá. A reakciója érdekes volt, a faluban azt terjesztette, hogy lementem hozzá és könyörögtem fogadjon vissza, de ő erős maradt és nemet mondott.

Minden nap azzal ébredek és fekszem, hogy milyen anya vagyok. Érzik, hogy szeretem őket, azt tudom, de ott hagytam őket annak az embernek a kezébe. István a maga módján ellátta őket, de csak annyiban, hogy enni adott nekik, a lelki nyugalmat nem kapták meg. István nem tud önzetlenül szeretni senkit, addig kell neki, amíg pénzt hoz a házhoz, és úgy táncol, ahogy ő fütyül. Miután már nem, akkor jön a megváltoztál szöveg. Elég sok évet adtam neki arra, hogy megváltozzon, de nem tette, nem is akarta a változást. Már nem számít, csak az időt sajnálom, amit rápazaroltam.

Nagyon sokszor feltettem magamnak azt a kérdés, miért? Miért pont én tudtam, ilyen helyzetbe kerülni, miért egy ilyen férfi került az utamba, s miért nem lehetek boldog. Nekem nem jár a boldogság? Nem vagyok annyira rossz ember. Amióta az eszemet tudom, megpróbáltam alkalmazkodni a másikhoz, s türelemmel várni, hogy egy kicsit a másik is változik, mind a két kapcsolatomban. Amikor hiába vártam, s elkezdtem szóvá tenni, én lettem a rossz és a kötekedő. Megfigyeltem valamit magamon, most is ezt csinálom. A kapcsolatom elején várom, hogy a másik rájöjjön mit is szeretnék, persze a porhintés után. Adok időt a másiknak, lássa meg, mire vágyom, ismerjen meg igazán. Bizonyos idő után elkezdek célozgatni, felhívom a figyelmet a hiányosságokra, s várom, hogy ezek után történjen meg a változás. Eddig nem jött be, mert egyik férfi sem változott meg a kedvemért. Amikor pedig, közlöm, elég volt, akkor mindenki csodálkozik, mi bajom van. Alapból nagyon naiv vagyok, és hiszékeny, s nem látom meg a másik igazi arcát. Lehet, hogy túl sokat várok el másiktól, nem tudom. Sok az, hogy figyeljenek rám, vagy, hogy amit én adok, kapjam is vissza? Én nagyon tudok szeretni, s ha visszakapom, mindent oda adok, hogy a másik is boldog legyen. Eddig egy férfi szeretett úgy, ahogy szerettem volna, s ezért cserébe én is mindent megadtam neki. Nincs annál jobb, mint amikor érzed, hogy másik szívében csak te vagy, és mindent megtenne érted. Mert értékeli, amit én megteszek érte, s meg teszem, mert megérdemli. Sajnos, ez nem sokáig tartott, a halál elvette tőlem.

Tudom, hogy mindhárom gyerekemnek elrontottam a gyerekkorát. S miért? Azért mert úgy éreztem nem kapom meg azt a másiktól amire vágyom, ezért léptem. Nagy árat fizettem érte, de nem eleget. Nehéz döntések ezek az ember életében, mert nem lehet jól dönteni, mert mindenkinek nem lehet megfelelni. Valakinek mindig fájdalmat okozunk. Az biztos, hogy soha nem leszek teljesen boldog, mert a döntéseim következményei végigkísérnek az utamon. Bármi is történt, én egy biztos pont vagyok a gyerekeim életében, ezt nem veheti el tőlem senki.

Nem tudom azt mondani, ezentúl mindent jól csinálok, mert ez hazugság lenne. De megpróbálom, azt megígérem.

Sziasztok!