A kisfiam

Sziasztok!

Kisfiamat Daninak fogom nevezni, ezt a nevet szerettem volna adni neki.

A terhességem egy kicsit nehezebb volt, fájtak a forgóim, fáradékonyabb voltam. Akkora hasam volt, hogy szülés előtt 1 hónappal, mindenki azt kérdezte, mikor lesz már meg. A kiírt időpont előtt 1 nappal hajnalban született meg 4600 gr és 60 cm-el Dani. Nem volt könnyű szülés, minden gyerekemet "rendesen" szültem. Olyan nagy volt Dani, hogy külön kocsit kaptam, és csak abban tologathattam. Úgy éreztem, Danival bezárult egy kör, így teljes minden. Írtam előzőleg, hogy nem várt főtt étel, mert anyósom inkább felmelegítette az ételt, s így haza érkezésem után már nekem kellett mindent csinálnom. Danit már a külön szobába raktuk, így 2 hétig vele aludtam.

Az apja szerette őt, de neki ott volt Laura, így Dani nagyon anyás lett. Az is közre játszott, hogy csak én foglalkoztam vele, a konyhába is úgy főztem, hogy fogta a lábam szárát. Biztos, hogy ő lett anyuci kicsi fia, hiába tagadnám. Nem az apjára hasonlít, inkább az apukámra, ami még jobban tetszik benne. Ő sem szeretett az oviba járni, biztos, hogy az ovival is probléma lehetett. Meséltem milyen sokat veszekedtek és verekedtek Laurával. Dani érezte, hogy jobb helyzetben van, mint Laura, és ki is használta. De ha bajban voltak, akkor rögtön fellángolt köztük a testvéri szeretet.

Történt egyszer, hogy amikor mentem a tanfolyamra olyan hisztit csapott le, hogy a bejárati üveget ököllel betörte. Az apja nem egyszer Laura helyett őt verte meg, pedig nem ő volt a hibás. Nagyon szégyenlős volt, az oviba nem akart szerepelni, mégis nem egyszer főszerepet játszott 1-1 rendezvényen. Sajnos ő is sokáig bepisilt éjszaka, biztos idegi alapon volt neki is. Szőke kisfiú volt, lányos vonásokkal, mára már egy helyes 15 éves kamasz fiú lett.  Mire iskolába ment, Laurától megtanult írni-olvasni, így a  tanárnő nem kedvelte. A tanulásban lepipált mindenkit, most végzett az általánosban és most is kitűnő lett. Ebben Emmára hasonlít, de nem azért, mert szorgalmas, csak jó a memóriája. Mind a három gyerekemre büszke vagyok, mert jó tanulók voltak, pedig a körülményeik nem voltak ideálisak.

2010 volt köztünk a vízválasztó. Amikor elhagytam őket, attól a naptól kezdve már nem volt az anyuci kicsi fia. Az apja maga mellé állította főleg azzal, hogy sajnáltatta magát, erről írok még később. Dani összezavarodott, nem tudta hová álljon. Otthon érezte jól magát a biztonságban, így amikor eljött hozzám, nem találta fel magát. Biztos azért is, mert az apja zsarolta őket, hogy nem szabad volt jól érezni magukat. A későbbi páromhoz nem beszélt, és nem mert a szemébe nézni, mert úgy érezte elárulja az apját ezzel. Kiderült, ő is tehetséges a zenében, annyira, hogy 1 év alatt elvégzett 4 félévet. Most úgy döntött még elvégzi az utolsó évet, és így meg lesz neki az alapfokú, s a középiskolába már be is vették az iskolai zenekarba. Szeret focizni, s állandóan a neten lóg, ezzel menekül a valóságtól el.

Azt a stratégiát vette fel, hogy nem állt senki mellé, külső szemlélőként nézte, hogy dúl a háború. Ahogy, teltek az évek, ő is lassan rájött, hogy nem minden igaz, amit az apja állít, most már kiáll az igazáért.  De még hosszú idő kell ahhoz, hogy hozzám visszataláljon.

A középiskolai felvételin ő teljesített a legjobban, így nagy szeretettel várják őt. Sokat javult a kapcsolatom vele, sok mindent elmond nekem, van, amit csak nekem. Büszke vagyok rá, nagyon. Remélem, egyszer meg tud nekem bocsájtani, mert bármi rosszat is tettem, ő az én kisfiam és szeretem.

Nem sokára folytatom az életem azon részével, hogy sikerült túl élnem egyedül az elszakadást a gyerekeimtől.

Legyen szép napotok!

Sziasztok!

A második lányom

Sziasztok! 

Ebben a részben szeretném bemutatni a második lányom, akit Laurának fogok nevezni. Az előző részben már említést tettem, hogy a terhességet egyedül vittem végig, mivel az apja visszament a családjához.

Jártam minden hónapban terhes gondozásra, nem volt semmi probléma. A kiírt időpont előtt pár nappal bementem a kórházba, majd augusztus végén 3900 gr és 57 cm-rel megszületett Laura.  Az anyukám nem volt benn nálam, csak apukám egyszer. Csütörtöki napon mehettünk haza a kórházból, otthon nem várt ebéd, s igazából senki. István utána ment még el a ruháiért a régi otthonába. A kislány elég sírós volt, fájt a hasa. Őt sem tudtam sokáig anyatejjel táplálni, ahogy Emmát sem. Laura első szülinapját a borzasztó házban ünnepeltük, szegénységben. Az apja, nem foglalkozott vele, dolgozott és ott volt a fia, Ő volt számára a legfontosabb. Szerette Laurát, egy szintig, de amint kezdett önálló lenni, már problémák voltak vele. Mielőtt betöltötte a három éves korát, újra költöztünk, most már a világvégére. Az óvodát nem szerette, inkább otthon maradt volna.

Elég sok probléma volt vele, éjszaka mindig felkelt, szomjas volt, és sokáig bepisilt. Biztos, hogy azért, mert amikor felkelt az apja ordítva visszadobta az ágyba és elverte a fenekét. Így egy idő múlva, nem mert szólni, ha bepisilt, hanem oda állt az ágyam mellé és arra várt, hogy felébredjek. Volt külön szoba, de nem tudtam rávenni, hogy ott aludjon. Végül nagy nehezen beköltözött a tesójához. Nappal még elvolt az apjával, mert szerette Laura az állatokat és az apja hagyta, hogy vele menjen. Nagyon apás lett, ezért én úgy éreztem egyedül vagyok. Említettem, hogy ezért is lett testvére.

Megszületett a kistesó, de onnantól kezdve Laura megváltozott, s biztos, én is. Most már tudom féltékeny volt az öccsére, mert úgy érezte vele többet foglalkozok. S, hogy felhívja magára a figyelmem elkezdett kiabálva beszélni, s nem "nagy" lányként viselkedett, hanem lement az öccse szintjére. Igaza volt, valamilyen szinten, mert amikor Laurára néztem mindig az apját láttam benne, azt az embert, akit már utáltam. Ráadásul az apja mindig megvédte a tesóival szemben, akkor is, amikor tényleg rossz volt. Laurának a tanulás nem volt annyira könnyű, nagyon sokat veszekedtem vele ez miatt. Mert ha szorgalmas lett volna, kitűnő tanuló lehetett volna, de nem volt az. Ez mellett nagyon nagy benne az önbizalom hiány, ebben ő is rám hasonlít. Kicsi korában szopta az ujját és a fogai elállnak, s szemüveges is. Az évek alatt az apja sajnálta a pénzt a fogszabályzóra.

Vékony, karcsú lány lett, inkább az apjára hasonlít. Eljárt zenélni, néptáncra, de nem csinálta végig, pedig tehetséges volt a zenében. Olyan ügyes volt, hogy közönség előtt is fellépett, nagyon büszke voltam rá. Az iskolában nem volt barátnője, mindenkiben az ellenséget látta, senkiben nem bízott. Elmenni nem igazán mehetett sehová, az apja szerint nem kell. Ahogy nőttek az öccsével egyre rosszabbak lettek. Mindig összeverekedtek, s ordítás lett belőle. Én úgy gondoltam, hogy ha Laura nagylányként viselkedne, akkor nem így lenne vége a játéknak. Sokszor rávágtam a fenekére, s kiabáltam, főleg az apjuk miatt türelmetlen voltam velük. Biztos, hogy a folytonos ordítás miatt is verekedtek annyit az öccsével, Laurát az apja védte, az öccsét én. Bevezettük, hogy délelőtt 1- 1 órát játszhatnak a gépen, ezért nem segített a konyhában.  Amikor megkértem, hogy segítsen az apja mindig mellé állt, nem kell neki, had játsszon.

A tanulásban nekem hazudott, félt tőlem, mert ha kiderült mindig megszidtam. Vallom, hogy inkább fájjon az igazság, mint a hazugság. Laura inkább az apjának mondta meg a rossz jegyeket, mint nekem. Én próbáltam büntetést kiróni, de az apja mindig feloldotta ezeket. Nem mondom, hogy felhőtlen a kapcsolatom vele. Nem olyan lány lett amilyet, szerettem volna, de így is elfogadom, még ha tudom is másként is lehetett volna. Az évek alatt megpróbáltam segíteni neki, hogy több legyen az önbizalma, de az apja miatt ez nem ment.

Amikor 2010-ben elmentem tőlük, Laura lett a célpontja az apjának. Laura kezdte más szemmel nézni az apját, s már nem csak neki adott igazat. Nem próbáltam a gyerekeimet az apjuk ellen uszítani, mert tudtam azzal nem teszek jót nekik. Amikor eljöttem, elkezdtem mesélni az apjáról, mit csinált, milyen is az apja. Ezért nagyon sokszor veszekedtek az apjával, mert Laura kiállt mellettem. Odáig jutott, hogy azt mondta az apjának, hogy nem csodálkozik, hogy elhagytam. Sajnos nem egy házi tündér, nem tudtam rávenni, hogy takarítson, főzzön, stb. Amikor hozzám költözött, úgy éreztem kaptam még egy esélyt tőle. Nem volt sima ügy, akkoriban együtt éltem valakivel, s ez megnehezítette a kibékülést.

Az apja zsarolta őket, nem volt nekik szabad jól érezni magukat nálam, nagyon sokszor szó szerint lepénzelte őket. Laurával is azt csinálta, amit velem, ellenőrizte állandóan, s megtiltotta neki, hogy fesse magát. Az pedig, ha jól érezte magát velem, egyenesen bűn volt. 2,5 évig velem lakott, jóban-rosszban, volt egy év, amikor csak ketten éltünk, nagy szegényégben. Igazából, nem mondhatok rá rosszat, mert nagyon ritkán panaszkodott, s elviselte, ha nem volt mit ennünk. Közelebb kerültünk, de újra közbe szólt az élet.

Amikor felköltöztem Pestre, Laura visszament az apjához, s megbeszéltük, ha kijárta a fél évet, jön utánam. Másként döntött. Próbáltam egyengetni a jövőjét, hogy legyen életcélja, tudja, mi akar lenni. Úgy nézett ki, talán sikerül. Megbeszéltük, ha felveszik a főiskolára, ide költözik Pestre. Sajnos, sok minden megváltozott. Másként döntött, a tanulás katasztrofálisan ment, az életcélja már nem volt annyira fontos a számára. Én csak néztem, mi lett az én kicsi lányomból, azon törtem a fejem, hogy tudom újra visszaterelni a helyes útra. Tehetetlen voltam, kétségbe esett, és tanácstalan. Hónapokon keresztül alig beszéltünk, mert amikor megtudtam róla valami negatívumot, mindig összevesztem vele.

Kiderült, nagyon sokat hazudott, nem csak nekem, hanem az apjának és a tesóinak is. Igazából azért hazudott, hogy mindenkinek megfeleljen, mert mindig azt a választ adta, amit elvártunk tőle. Az írásbeli érettségije után elköltözött az apjától, s most egy fiúval él együtt. Azt írta a búcsúlevelében, hogy már nem tudott a börtönben tovább élni. A vizsgái nem sikerültek, nem vették fel a főiskolára.

Tudom, hogy mi is tehetünk arról, hogy ilyen felnőtt lett. Másmilyen lett volna, ha a szülei normálisak lettek volna, s nem egy háborúban nő fel.  Én csak azt szerettem volna, ha felkészül a felnőtt életre és felelősség teljes lesz, aki tudja, mit akar. A mai világban a tanulással tud több lenni a gyerek, mint a szülei, s ezt a lehetőséget dobta el.

Bármit is hoz neki a jövő, én az anyja leszek, és szeretem.

Köszönöm a figyelmet!

Sziasztok!

Egy "tökéletes" férj

Sziasztok!

Megpróbáltam összeszedni nektek, az évek alatt kapott megjegyzéseket, alázásokat, amelyek nem minden esetben csak felém irányultak. Ezek a mondatok tettek tönkre, s távolítottak el még jobban a férjemtől. Mert tudni kell, ezek az apró tüskék fájnak a legjobban. Lehet, hogy nem időrendi sorrendben írom, nézzétek el nekem.

Kezdem:

·         Én kapartalak ki a szegénységből

·         Neked nem szabadna több gyereket szülni, neked elég a kettő, de még az is sok

·         Nélkülem, te nem jutottál volna feljebb a munkában

·         Nélkülem, nem tudtad volna végig csinálni a gimnáziumot

·         Feladtam mindent te miattad, s ez a hála

·         Nagyon kinyílt a csipád velem szemben

·         Nem azért maradtam itthon szabadságon, hogy téged ápoljalak( egyszer, apró baleset ért, s alig tudtam járni)

·         A gyerekek tehetnek arról, hogy megromlott a kapcsolatunk, mert azóta nincs magánéletünk

·         Én állatbarát vagyok (1 kutyát agyon vert, 1 kutyát kivitt az erdőbe, s több galambot földhöz vágott stb.)

·         Te ne gyomlálj, mert úgy sem tudod rendesen megcsinálni, mert csak Én tudom, hogy kell

·         Ilyen hálátlan, neveletlen gyerekeket, amikor nektek áldozom az életemet, tönkretesztek teljesen (mondta ezeket a 7 és a 3 éves gyereknek)

·         Ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor beteszlek a nevelőintézetbe (a kislánynak mondta)

·         Amíg volt pénzem, kellettem neked, de miután elfogyott a pénzem már nem (2 szatyor ruhával költözött hozzám)

·         Elvettél az életemből 7 évet, mert neked muszáj falat emelni kettőnk közé

·         Fogd be a pofádat, s ne pofázz (a gyerekeknek szólt)

·         A fürdőszoba ajtóban azt figyelte, mennyi időt töltök benn, és mit csináltam

·         Az önkormányzatnál a következőt állította: Itt maradtam egyedül két gyerekkel, s az egyik súlyos beteg, folyton gyógyszert kell szednie, s orvoshoz kell hordani (allergiás, nem szed gyógyszert, a kislány már velem volt)

·         Csak is azért van neki még egy gyereke, hogy segítsen egy nőnek, mert a férjétől nem lehetett, így 7 gyereke van

·         Az első feleségével és a két lányával megtette azt, hogy beköltöztette a házukba a második feleségét, pedig még ott volt az első, a gyerekekkel

·         Azt mondta, miután 40 évet ledolgozott, neki minden jár már

·         Felvolt háborodva, hogy a gyerekek nőnek, ezért ruhákat kellett nekik venni

·         Az utolsó darab hús mindig az övé volt, mert a gyerekek éhenkórászok, s felfalnak mindent

·         Ő nem iszik sokat (a zsákszámra összegyűlt sörös doboz, az előző tulajé volt)

·         Ő annyira okos, hogy egyszerre csak egy dologra tud koncentrálni

·         Amikor balesetet szenvedtem az autóval, az első kérdése: az autót összetörtem? Hogy lehettem ennyire hülye. S nem kérdezte meg, hogy vagyok. Csak a rendőrségi helyszínelés után hitte el, hogy nem én voltam a hibás

·         Nagyon megváltoztál (miután már, visszaszóltam neki, s nem hagytam magam, Laura is olyan lett, mint én)

 Sorolhatnám, de nem jut eszembe minden. Ezeket hallani kellene, amikor ordítás közben kapja az ember. Bizonyára más is kapott már hasonló véleményt, ha van kedvetek, osszátok meg velem.

A gyerekekkel folytatom majd.

Sziasztok!

A második házasságom-negyedik rész

Sziasztok!

Finishbe érkeztünk, ezt a fél évet pontosan leírom, hogy tudjátok miért tettem, azt, amit. 2010 ugyanúgy kezdődött, mint az előző év bejeződött. Minden óévet úgy búcsúztattam, hogy remélem jövőre nem vele leszek. A kisfiamnak ételallergiája van és minden féle más allergia is, elég sok mindenre. Tavasszal az egyik reggel arra ébredtünk, hogy kiütései lettek. Előző nap a barátjánál volt, lehet, hogy valami növényekkel érintkezett. A férjem nem jött el velem a háziorvoshoz a fiunkkal. A háziorvos nem volt a tudás magaslatán, telefonon kért segítséget, hogy mit adjon be neki és mennyit. Kapott injekciót, s haza mehettünk, hogy ha valami változás lenne, menjünk ügyeletre. Amint beléptem a házunk ajtaján elájult a fiunk, rohantunk vele vissza az orvoshoz, most eljött velem, mert nem tudtam egyszerre az ölemben tartani a gyereket és vezetni is. Az orvos megvizsgálta, a vérnyomása lement a injekció hatására.

Haza mentünk és figyeltem nem e terjed jobban a kiütés, mert a bajt is okozhat. Terjedt és már az arca is tele volt. A kezelőorvosát felhívtam, aki javasolta sürgősen vigyük elhozzá, de azt nem tudtuk megoldani, mert nem volt elég pénzünk benzinre. Javasolta, vigyük el az ügyeletre és egy bizonyos kúpot kérjünk, ami biztos hatni fog, s egész éjjel figyeljük. A szomszéd városba kellett elvinni, ahová én és a két gyerek ment, mert az apjának fontosabb volt, hogy tovább sörözzön és fesse az ablakot. Alig láttam a könnyeimtől, annyira aggódtam, és nagyon egyedül éreztem magam. Nem értettem meg, hogy teheti ezt a saját gyerekével, vagy velem. Hogy lehet valaki ennyire szívtelen. Kaptunk kúpot, s azon az éjszakán nem aludtam, figyeltem nem e nehezedik el a légzése. Túlestünk rajta, két nap múlva megszűnt minden tünet. De az én szívemben gyűlölet lett István iránt.

Az anyáknapja katasztrofálisra sikerült. Reggel felkeltem és vártam, hogy a gyerekeim felköszöntsenek, de ez elmaradt, helyette neteztek. István sem szólt nekik, így kezdtem rosszul érezni magam. Emma hívott fel 10 órakor, Ő nem felejtett el, pedig nem biztos, hogy megérdemeltem tőle. Főztem az ebédet és sírtam, hogy senkinek nem jutott eszébe. A második lányomnak 11 óra után jutott eszébe, s rögtön jöttek, hogy köszöntsenek. De én már annyira ideges voltam,hogy azt mondtam, ha eddig nem jutott eszükbe, nem kell már. Ezzel indítottam el a lavinát. István elmondott minden szar alaknak, és anyának. Aztán fogta magát, s elment a kocsmába leinni magát. A gyerekekkel kibékültünk, de az apjuk nem jött haza.

Eltelt 1 óra mire haza tévedett, alig állt a lábán, összeszedett egy táskányi ruháját, hogy elköltözik, nem akar egy ilyen szívtelen nővel élni. Elment, de nem sokára visszajött olyan részegen, hogy alig bírt leülni az asztalhoz. Kiment a fürdőszobába, de nem jött ki. A kisfiam szaladt ki sírva, hogy az apja meghalt, mert ott fekszik a földön. Nem bírt felkelni, a szomszédot kellett áthívnom, hogy segítsen bevinni az ágyba. A lányom nemmert bemenni a szobába, mert félt az apjától. Pár óra alvás után behívott, hogy beszélni akar velem. Megmagyarázta miért ivott, miattam. Mert én már nem szeretem őt, és ezzel akarta felhívni magára a figyelmemet, hogy visszatérjek hozzá. Ahogy ezeket a szavakat kiadta utáltam és gyűlöltem. Képes még ezt is rám verni, s nem azon elgondolkozni, vajon miért nem szeretem. Amikor már nem voltam vele, a gyerekeknek azt akarta bemesélni, Ő csak eljátszotta, hogy részeg, de nem volt az.

Másnap elmentem vizsgázni, de tudtam ennek véget kell vetnem. A vizsgák után bankettünk volt, ahová kocsival mentem az osztálytársammal, este 11-re értem haza, ébren várt. Hol voltam, ne mondjam, hogy ennyi ideig tartott stb. Pár nap múlva küldtek képeket a buliról, de én nem mutattam meg neki, mert először én akartam meg nézni. Volt okom rá. 16 évnyi hűségem utána a banketten az egyik férfi tanár mellett ültem és beszélgettem vele. Ami persze másnak nem bűn, mert más nem történt, de a férjemnek az lett volna. Másnap képes volt elmenni az osztálytársamhoz, és követelte mutassa meg a képeket és számon kérte tőle hol voltunk olyan sokáig, vagy elmentem e valahová a buli ideje alatt. Szegény a munkahelyemen hívott fel mi történt. Borzalmasan éreztem magam, mert tudtam semmi rosszat nem tettem, de mégis bűnös voltam.

A munkahelyemen elkezdtem beszélgetni a fiúkkal, mert már tudtam, hogy ennek az embernek nem tartozom semmivel. Elengedtem őt magamból, mert nem érdemelte meg a hűségemet, és a türelmemet. Eldöntöttem, vége, nem tudom, hogy csinálom, de nem akartam vele egy fedél alatt élni. Ha maradok, öngyilkos lettem volna.  Egyszer a gyerekek elmentek biciklizni, és egyszer csak a kisfiam rohan haza, hogy egy nagy, kutya van az úton és nem tud haza jönni a lányunk. Én mentem megmenteni a gyereket, nem az apja, ő éppen a sörével volt elfoglalva. Nem tudom mi lett volna, ha az a kutya megtámad minket, vagy csak engem. Nem érdekelt, nekem nem lehetett hezitálnom.

Június végén elmondtam neki, nincs tovább, oldjuk meg, menjen el máshová lakni. Megint előadta, hogy Ő milyen jó volt hozzám, és én tönkre tettem, és mert megöregedett azért hagyom el Őt. Azt mondtam, azért akarok válni, mert én még szeretnék élni, mert a börtönnél is rosszabb volt az életem. Hozzá öregedtem szó szerint, 39 éves voltam, de 10 évvel öregebbnek néztem ki. Nem mentünk sehová, állandóan otthon voltunk, nem lehettek barátaim, de a gyerekeknek sem. Azt mondta, oké elmegy,keres egy albérletet, de 2 hét múlva is még mindig ott volt. Akkor mégegyszer közöltem vele a tényeket, akkor döbbent rá, hogy komolyan gondoltam. Közöltem vele, ha Ő nem megy el, akkor én fogok. Nem hitte el, hogy megteszem.

A barátnőm egyik ismerőse szokott kiadni albérletbe egy külön bejáratú lakrészt, megkérdezte, s miután megnéztem kivettem. István úgy csinált, mintha öngyilkos akarna lenni, de persze ahhoz túl gyenge jellemű ember. Persze megint volt valaki, aki befolyásolt a döntésemben, sőt biztos van valakim. Nem tudtam mit tegyek, a gyerekeket nem tudtam magammal vinni, nem azért, mert az 1 szobában nem fértünk volna el. Azért, mert a lányom akkor kezdte a nyolcadikat, a fiam akkor ment ötödikbe, nem tudtam volna vigyázni rájuk, mert 3 műszakban dolgoztam. Úgy gondoltam, nagyobb fájdalmat okozok, ha kiszakítom őket a megszokott környezetükből. Ráadásul a bejelentésem után a fiam elfordult tőlem és az apjába kapaszkodott, a lányom viszont mellém állt.

Nem lehetett felfogni józan ésszel, hogy elhagyom a gyerekeimet, de azt tudtam, hogy nem messze leszek tőlük, és ha kell, ott vagyok. Biztos hibáztam, elkellett volna vinnem magammal őket, és inkább hagyni, hogy egyedül legyenek egy idegen városba. Nem így tettem. A férjem onnantól kezdve, már gyűlölt engem, mert elvettem az életét, s megsértettem az egóját. A gyerekek jártak a legrosszabbul, abban reménykedtem, hogy az apjuk mindent megtesz azért, hogy feltudják dolgozni. Persze nem így történt, inkább szidott állandóan. Az elején lementem többször is, hogy segítsek nekik, de olyankor mindig veszekedés lett belőle, évekig nem tudtunk beszélni ordítás nélkül.

A gyerekek jöttek hozzám, de azt a kényelmet nem tudtam biztosítani nekik, ami otthon volt. Nem volt számítógépem, s a tv sem volt olyan, mint otthon, ráadásul csupán a ruháimat vihettem magammal. Ezt a hiányosságot nem egyszer megkaptam a gyerekektől. Mindenki szemében én voltam a rossz, elitélendő anya, aki elhagyta a családját. De a kiváltó okokat senki nem tudta. Amikor a gyerekek velem voltak, megpróbáltam kibékíteni őket, kisebb nagyobb sikerrel sikerült. Másként is lehetett volna, ha mondjuk elment volna a házból, vagy normális emberi módon tudtunk volna elválni. Válóper még nem volt, nincs rá pénzem.

Senkit nem utálok úgy, mint a férjemet. S nem azért, mert tönkre tette az életem, hanem azért, mert miatta kellett elhagynom a gyerekeim. A lányom egy évre rá, hozzám költözött, a fiammal lassan javul a kapcsolatom. Senkinek nem kívánom azt az érzést, amikor el kellett hagynom a házat, s vele a gyerekeimet. Vezekeltem érte, de biztos hosszú az út, hogy megbocsájtást nyerjek. Emma állt mellém, mert Ő nagyon örült, hogy elhagytam a férjem. A gyerekekről is fogok írni a későbbiekben.

Előtte szeretném megosztani azokat a mondatokat, megjegyzéseket és sértéseket, amiket az évek alatt a fejemhez kaptam.

Köszönöm, hogy elolvastátok!

Sziasztok!