Sziasztok!!
Az előző fejezetben nem írtam le,
de 2011 nyarán albérletbe költöztünk, az volt a legjobb mindenkinek, s Laura is
szeptemberben hozzánk költözött. Pityut leszázalékolták a nyáron, így állandóan
otthon volt. 2012 februárjában újabb költözés, mert az előző lakás
egészségtelen volt a számára.
Sajnos már tavasztól elkezdett
súlyosbodni az állapota, hiába szedett vízhajtót, már nem használt neki.
Tavasszal bekerült a kórházba, lecsapolták a vizet, mert már nagyon sok volt
benne. A kórházról nehéz jót mondanom, egyszerűen felfoghatatlan, ami ott megy.
Ráadásul Pityu annyira ragaszkodott hozzám, hogy szinte csak én lehettem benn
vele, senkit nem akart látni. Ez a számomra "teher" volt, mert minden
nap a kórházba voltam nála. Hétvégén akár 12 órát benn töltöttem vele, mert
amikor nem voltam nála, lelkiismeret furdalásom volt. Amikor hazaengedték,
otthon folytatódott az ápolás. Nagyon nehezen mozgott, s elég depressziós is
lett.
Azt sajnálta a legjobban, hogy
nekem nem tudta megadni azt, amit szeretne, amit szerinte megérdemelnék. Nem
egyszer mondta, hagyjam el, nem érdemli meg azt, hogy szeressem. Egyszerűen
szerettem, nem tudtam volna nélküle élni. Nyáron újabb tünetek jelentkeztek, az
alvásból nem ébredt fel, reagált a hangunkra, de nem tudta hol van. Egyszer nem
tudtam elérni a telefonon, a lánya ment el hozzá, s kiderült megint nincs
tudatánál. Pestre hoztuk be, de nem tudták megmondani mi lehet az oka a kiesett
időnek, mert amikor felébredt nem emlékezett semmire. (Csak annyit, szegény
Laura ezt a betegséget végig asszisztálta, nem tudtam rá figyelni, sajnos). Egy
alkalommal nem tudtam felébreszteni, agresszív volt, s nagyon be volt
vizesedve. A mentő bevitte a kórházba, vele mentem. Sajnos mindig a
kardiológiára került, ami a legrosszabb osztály volt. Kikötözték, katétert
raktak be, s egyszerűen a nővér kiabált vele, hogy maradjon nyugton, mert
utólag kiderült részegnek nézte. Ahelyett, hogy megkérdezte volna, mégis mi
baja van. Az orvos közölte, hogy csoda, hogy életben van. Nem volt tudatánál,
nem hallgatott senkire, de amikor a hangom meghallotta lecsendesedett,
lenyugodott, mindenki megdöbbent a jeleneten. Olyan hatással voltam rá, mint
senki más, annyira közel álltunk.
Napi 10-12 órát benn voltam nála,
állandóan könyörgött vigyem haza, nem akart ott lenni. A szívem szakadt meg,
annyira sajnáltam szegényt. Haza engedték, rá nem sokára Pestre feküdt be, mert
szívátültetés lehetősége merült fel, de előtte kivizsgálás szükséges. A
vizsgálati eredmények kimutatták, a szívbetegsége a legkevesebb, a mája 40%-a
működött csak, így nem jöhetett számításba a műtét. A májra nincs gyógyszer,
nem tudtak rajta segíteni. Augusztusban már én is kezdtem depressziós lenni,
tehetetlen voltam. Emma jött el, hogy pár órára kiszakítson, s kikapcsolódjak.
Majd haza mentem és folytattam a szerelmem ellátását, ápolását. Pityu
megérezte, hogy nem éri meg az újévet, nagyon depressziós volt, meg akart
halni. Azt mondta a háziorvosa, hogy csak azért él, mert én itt tartom, hogy
annyira szeret, s nem tud itt hagyni.
Ősszel újra kórház, most nem a
kardiológia, a vizet csapolták le tőle, az az osztály jobb volt, de ott sem
akart maradni. Nagyon nehezen mozgott, még az is nehezére esett, hogy a fürdőbe
kimenjen. Történt egyszer, hogy annyira felment a vérnyomása, rohamot kapott,
nem tudtam mit tegyek, rángatózott és fura hangokat adott ki, nem tudott
beszélni, idővel elmúlt, nem szólhattam orvosnak. Néha úgy éreztem nem bírom,
ki voltam fáradva, testileg, lelkileg, de csináltam, mert végig hittem abban,
hogy jobban lesz, nem akartam szembe nézni a valósággal. Annyira rossz volt
látnom, hogy az a férfi, aki megmentett, aki a mindenem, ilyen beteg. Dolgoztam
egész idő alatt, de tudtam egyre nehezebben tudok a munkámra figyelni.
S novemberben, elindult a végső
csata az életért. Már két napja nem tudott pisilni, mondtam hívjunk orvos, de
nem engedte. Másnap elmentem dolgozni, és hiába hívtam, nem vette fel a
telefont, délben haza mentem, nem volt tudatánál. Mentőt hívtam, alig tudták
visszahozni az életbe, az orvos azt mondta, nem tud vele mit csinálni, leállt a
veséje és a szíve is alig vert. Élt, de, hogy... Egyik nap jól volt, másnap
aludt. Amikor aludt pelenkázni kellett, etetni és itatni. (Az kiderült, hogy a
mája annyira nem működött már, hogy a toxikus anyagok az agyába kerültek). A
kezelőorvosa meggyanúsított, hogy én adok valami gyógyszert neki, s attól
alszik, de aztán rájöttem ők szedálják le. Attól a naptól kezdve, hogy kórházba
került, nem dolgoztam, vele voltam. Reggel 7 előtt benn voltam és este 7 után
mentem haza.
Egy vasárnap, amikor nem volt
tudatánál egy szókimondó nővér felvilágosított, arról, hogy el fog menni, és
készüljek fel rá, mert nincs sok ideje hátra. Akkor törtem össze, akkor
döbbentem rá, hogy itt nem lesz csoda, nem fog meggyógyulni már. Bejöttek hozzá
a családtagjai, de én voltam az, aki nap, mint nap az ágya mellett ültem. Egyik
nap egy látogató megkérdezte, hogy bírom, minden nap látja, hogy ott vagyok
reggeltől-estig, hogy csinálom, ő nem tud ott maradni az apukájával. Azt
mondtam csak annyi, hogy szeretem, s ez annyi erőt ad, hogy tartom magam.
Kérdezte, csak ennyi: szeretem? Igen,
mert ő volt az az ember, akit magam elé helyeztem, s tudom ezáltal minden másról
megfeledkeztem. Én tartottam benne a lelket, nekem könyörgött vigyem haza. Az igaz,
hogy haza mentem és otthon omlottam össze Laura karjaiba, még az volt a
szerencsénk, hogy kaptunk ételt a családtól, s így ezzel nem kellett
foglalkoznom.
Amikor tudatánál volt, könyörgött
vigyem haza, nagy nehezen kiengedték, de tudták, hogy nem sok ideje van hátra.
A lányai szerették volna, ha bekerül egy intézetbe, ahol ellátják őt, de nem
engedtem, mert az már a lemondás lett volna. Haza mentünk. Otthon is
váltakozott a jó és rossz nap, pelenkáztam, etettem, fürdettem és tanítottam
újra élni. Elfelejtette, hogy kell kezelni a távirányítót, a villanykapcsolót
használni, kifejezni magát és írni-olvasni. Követelőző lett, állandóan enni
akart, a kórházban lefogyott 30 kg, főleg víz volt, meg az étkezés hiánya is.
Otthon külön neki főztem, s vitatkoztam vele, hogy ne egyen mindig. Egy tiszta
pillanatában feltett nekem egy kérdést: cicám ez most már mindig így lesz, nem
leszek jobban? Hazudtam neki, mert hinni akartam benne, hogy jobban lesz.
Nagyon nehéz volt egyedül ellátnom, néha bőgve cseréltem ki a pelenkáját, de
örültem, amikor ébren volt és rendesen evett, s tudtunk beszélgetni. Egyik nap
összeveszett velem, mert nem adok neki enni, rosszul esett, pedig tudtam, hogy
néha fel sem ismer. A laboreredményei javultak, de a tudata nem tisztult ki
rendesen.
2012.12.20-án megint a rossz
napja volt, egyedül voltam vele, egész nap aludt, s néha hörgött. Az orvos
szerint nincs baj, azért hörög, mert lenyeli a nyálát. Este nem tudtam megfordítani, kb. 130 kg
volt, ezért elhívtam a testvérét, hogy segítsenek. Eljöttek, s mivel úgy láttuk
ez több mint sima alvás kihívtuk a mentőt. Amikor a mentő megérkezett a
testvére és az én karomban fekve, elment örökre. Nem tudtak rajta segíteni.
Neki jobb lett, de nekem nem. Úgy
éreztem, azért ment el, mert nem eléggé szerettem, s nem tudtam visszatartani.
Sziasztok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése